A papírsárkány szárnyalása

A napokban elhunyt Hankiss Elemér 2014 novemberében a Centrál Kávéházban beszélgetett Jelenits Istvánnal.  Akkor még nem tudtuk, hogy utolsó nyilvános szereplése lesz ez az esemény. A tudósítással rá emlékezünk.

Hankiss Elemér

Mizsei Zoltán zeneművész és Szávai Viktória színművész énekes-prózai produkcióval hangoltak rá Hankiss Elemér és Jelenits István beszélgetésére a Centrál Kávéház karzatán, ahol egyházi énekek dallamfoszlányai, klasszikus szerzők szavai és Hankiss Elemér mondatai kavarogtak a félhomályban. Mizsei Zoltán modern hangszerelésben keltette életre a több száz éves kádenciákat, az időtlen áhítatba Arany, József Attila, Baudelaire, Hölderlin, Tennyson soraival és Hankiss Elemér gondolataival vonta be a hallgatóságot Szávai Viktória.

Fotók: Centrál Kávéház, Vörös Dávid

Vajon honvágyunk van-e a Paradicsomba, merre tartunk, mit kutatunk kétségbeesésünkben? – kérdezte Juhász Anna, az est háziasszonya két vendégétől, akik időközben kiültek a pódiumra, hogy Hankiss Elemér Az emberi kaland című kötetének (Helikon Kiadó) megjelenése kapcsán beszélgessenek. A szerző rögtön hárította az első megszólalás lehetőségét: szerinte a tőle idézett szövegrészletek épp elengedőek voltak, hallgassuk a tanár urat inkább – javasolta. Jelenits István Szent Ágostonnal válaszolt, aki feltette egykor a kérdést: miért kell „örökké kutatni az Ő arcát”, ahogy a zsoltár szól erről? Hiszen ha megtalálunk valamit, nincs értelme tovább keresni. Ágoston magyarázata szerint Isten végtelen, és akkor kezdődik csak igazán a keresése, ha megtaláltuk. Az ember eredendően kereső lény, ámuló nyugtalanság vezérli – magyarázta Jelenits István.

Vajon alapfogalmainknak, az igazságosságnak, a jóságnak és a szabadságnak csak az emberi világban van-e értelme, vagy a Galaxisban is? – kérdezett tovább Hankiss, mire Jelenits úgy válaszolt: csak az embernek van valódi szabadsága. Egy kő még a „szabadesés” közben is behatárolt, mi azonban mindig szabadon dönthetünk. A teológus professzor egyetértett az filozófus-irodalmár felvetésével, hogy mindenkit meghatároz a genetika, a társadalmi helyzet, a jólét, ám ezek mégsem tapossák szét a szabadságunkat. Mindketten úgy vélik, hogy az elköteleződéssel, a lemondással nem csökken a szabadság, épp ellenkezőleg. Hankiss Elemér szép hasonlata szerint a papírsárkány is madzagra kötve tud felszállni a magasba. Jelenits István  A befejezetlen ember című Hankiss-műből idézte a képet, mely szerint Robinson épp úgy tudta szabadságát megőrizni a szigeten, hogy vitte magával otthonról a kulturális kötöttségeit. 

Hankiss Elemér arra volt kíváncsi, vajon egy ilyen ősi egyházi rend tagjaként mennyire él korlátok között az ember. A szerzetes-tanár úgy válaszolt, semmivel sem jobban, mint, mondjuk, egy postatisztviselő. Hogy volt-e már meghatározó szabadságélménye, arra Jelenits professzor felidézte a Székelyföldre és Rómába tett kerékpárutakat. De a néhány évtizeddel ezelőtti állapothoz képest már az is nagy szabadság, hogy „itt most úgy beszélgethetünk, hogy nem kell aggódni a következmények miatt” – mondta Jelenits István, és elmesélte egy élményét pályája kezdetéről. Kecskeméten kezdett tanítani, s az általa celebrált déli misékre eljártak a helyi művésztelep alkotói. Egy tárlatukon, ahol a korabeli, szocialista követelményeket felrúgó, nonfiguratív alkotásokat állították ki, Jelenits István is megszólalt a megnyitón, a művészek nagyságát dicsérve. Másnap már rendőr kopogott nála, és figyelmeztette. 

Hankiss Elemér az ötvenes évek nyomorából idézett fel egy megvilágosodás-szerű pillanatot: a Margit-hídon átsétálva Sartre-t olvasott, ekkor érte a villámcsapásszerű felismerés, hogy akármi is veszi körül, mindig szabad marad. „Innentől kezdve mindig a szabadság kérdésével foglalkoztam” – vallotta meg a szerző. De mit tud segíteni az egyház az ember elveszettségében? – vette vissza a kérdező szerepét Hankiss. Valaha, a ptolemaioszi világnézetben mindenek centrumában voltunk. Kopernikusszal, majd a modern tudománnyal kiszorultunk a perifériára, és elvesztettük a helyünket – fűzte hozzá magyarázatképp.

Jelenits szerint ahogy egy asztalt körbeülve nem kell, hogy valaki a közepére üljön, úgy a végtelenben sincs jelentősége a centrumnak. Attól azonban még azok vagyunk, akik – Pascal metaforája, a „gondolkodó nádszál” ma is érvényes. Hatalmasabb nálunk a Galaxis, de mi nevezzük el a naprendszer elemeit. „Ezért nem értek egyet az állatok iránti rokonszenveddel” – utalt Jelenits István a korábban elhangzott Hankiss-idézetre, melyben a leölt állatokkal szemben tanúsított farizeus kegyetlenségünkre hívja fel a figyelmet a szerző: előbb ölelgetjük, majd megesszük őket. Hankiss szerint sokszor több szeretetet tapasztalt állatok, mint emberek között, a teológus azonban úgy látja: az az ő saját szeretetfogalma. Az állat nem érti a világot, ellentétben az emberrel. Hankiss szerint ez nem elég erős érv – valójában mi sem tudunk szinte semmit a világról. „A kicsi tudás is tudás – reagált Jelnits –, és nem dekára mérik: egy kisgyerek többet tudhat az apjáról, mint a tudósok”. 

És milyen fokú szabadságot ad a költészet, az irodalom? – vetette fel Juhász Anna. Hankiss szerint a legnagyobbat: a szellem játéka során az ember sosemvolt világokat teremt. A szerző Kosztolányi Őszi táj című versén át mutatta meg, hogyan tud a költő átrepíteni az anyagi világból a szellemibe. Jelenits István megerősítette: még a költészetben is igaz a kötöttség–szabadság összhangja, nézzük csak meg a versmértékeket, a kötött formákat, milyen szárnyalásra adnak lehetőséget. 

A beszélgetés végén Hankiss Elemér művének másik visszatérő motívumát, a fejlődés-gondolatot járták körül a vendégek. Jelenits István szerint nyerünk is és veszítünk is általa. Ezt szemléletes példával érzékeltette a szerzetestanár: régen, ha egy faluban egy legény szépen tudott fütyülni, levette a lábukról a lányokat vele, és híre ment. Ma már a tévében rendeznek tömegével füttyversenyeket, és egyre-másra találják a tehetségeket. Másokat viszont elnémítanak – a legény elveszíti hírnevét a faluban. Hankiss szerint óriási szerephiányt teremtett a globalizáció, az ember elvesztette egyedi rangját, méltóságát a közösség szintjén. Nincsenek többé falusi „kisdobosok”, csak országos sztárok, vagy erre a szerepre törekvő jelöltek. Jelenits István a tréfás Freud-anekdotát idézte fel – amikor a tudósnak lelkesen elmesélték, mi a szenzáció a drót nélküli távíró működésében, azt felelte rá: az a legnagyobb csoda, ha két ember szót ért egymással. „Ahogy ezen a beszélgetésen is történt” zárta Juhász Anna az estet, megköszönve vendégeinek és a művészeknek az emlékezetes pillanatokat.

Laik Eszter

A képekért külön köszönet illeti Vörös Dávid fotóst és Hercsel Adélt a Centrál Kávéház részéről.