R-ősz – Vagina-dialógok – Turczi István versei
R-ŐSZTURCZI ISTVÁN
VAGINA-DIALÓGOK
Receptum contra melancholiam
Hirtelen tört ránk az októberi este.
Valahol túl hosszan füttyent egy vonat.
Fürdőszobánk ajtaja megint kitárva,
s te kedvtelve nézed ingóságomat.
Már nincs rajtad semmi; felnevetsz.
Legalább várd meg, míg lezuhanyozom!
Karomba veszlek, beléd kóstolok,
és elindulok lefelé a friss harapásnyomon.
A gyors és kiadós szemmelverés után
nem lesz csoda, ha a rekordunk megdől.
Mások másként csinálják, tudom, de ki
nem szarja le. Ne félj a tökéletesebbtől.
Kigyúrt pszichével, olajozottan, előre.
Egymásnak esünk. Ómagyar mánia.
Ajzószer gyanánt combjaid közé
befúrom fejem. Hatékony aromaterápia.
Nincs facér alkatrész. Csodálkozástól
nyitott szemedben forr tengermélyi katlan.
Valami sistergő örvénybe kerültem.
Az eleje szép volt, a vége láthatatlan.
Hiába szállt köd a szemközti fákra,
soros rosszkedvem már a múlté.
Pontosan olvasom mozdulataidat,
és a tested, mint egy curriculum vitae.
Maximal art
Zsákmányszerző útra indulsz felém.
Ugrásra kész, bestiális kegyelmi állapot.
Testbeszéded vallatásnál biztosabban
szóra bírja bennem az állatot.
Légy kíméletes! Neked minden férfi
először tereptárgy, átgázolandó vadon.
Jól ismered a rohanó vér metrumát,
már kísérleteztél néhány grandkanon.
Zéró tolerancia, halasztást hiába kérnék.
Jóleső szadizmussal figyeled kínlódásom.
Hátad a napfénynek támasztva elém guggolsz:
ami a szívemen, az a szádon.
Történet vagyunk, ami folytatódik.
Az anyaméhig visszakozni hiú remény.
Látom, már nem segít rajtam itt
se könyörgés, se lebeszélő költemény.
Te csak szolmizálsz kitartóan tovább.
Így kiéneklem a magas cé-t, nem vitás.
Az érdemdús pillanatban összenézünk,
nem marad el a lúgos kémhatás.
Papírzsebkendőnyi csend. Még fel sem
ocsúdtam, tőle újak az ilyen kézi tusák.
A délutáni nap rám is süt végre.
Versben dicsérem maximalizmusát.
Vagina-dialógok
I
„Nem tudsz betelni velem.”
Házioltár. Imazsámoly. Orozva-nyíló menedék.
Hol fehér izzású pokol, hol purgatórium,
de ha a mennyei béke tere, akkor is: zaklatóan szép.
„Ne várj túl sokat a szavaktól.”
Verseket írok; csak a dolgomat végzem.
Ami éhes vándornak a látványkonyha,
az vagy nekem fényfonálon, csiklórepülésben.
„Lassabban kellene élned.”
A hús gerillája vagyok. Nincs visszaút.
Nem robbanthat ösztönbankot,
aki a türelem kényszerzubbonyába bújt.
„Értem is lobogj, te nőbe tűzött zászló!”
Ha már a köz szemlére kitéve így,
a tekintet zártkertjében csak nekem
szóljanak nyers és leplezetlen érveid.
„Nem vagy kíváncsi, mi volt előtted?”
Ki tudja, mi minden forrong odabent?!
Illúzióba hajló helyzet volna számon kérni
mi voltál: hatásvad, démon, vagy csalfa szent...
„Úgy szeress, ahogy mások imádkoznak.”
A páros beszédnek most van vége mára.
Az utolsó szót mohóságukban permetté őrlik
megnyíló redői – ujjaim tízparancsolatára.
II
„Ne éld belém magad!”
Hosszú volt egyedül és biztos, megártott,
ne vedd zokon, ha ennyire közelről
megint rózsaszínben látom a világot...
„Mit látsz? Rövid útleírást kérek.”
A bejáratnál pumák várakoznak
ugrásra készen, marcangolásra éhesen,
mintha nem tudnák lesz-e betevő holnap.
„Új cseleket vess be, ha dugni akarsz!”
Esküszöm, rövid a hibajegyzék hozzád.
Apró anyajegy, pörsenés a hajlaton; szép új
világ ez, de nem Huxley, nem is Dvorák.
„Az IQ-d ma otthon hagyhatod.”
Olyan vagy, akár a lassan bevezetett áram.
Égett mandula íze és fanyar dohányé keveredik,
majd megédesül a közös szájhagyományban.
„Mi vagy te, népi hős, vagy kiélhetési költő?”
Oda menekültem, hová a szám űzött.
Ha nem fogadsz be mégse, legalább egy
esemény előtti verstablettát küldök.
„Kész van, ami készül: illene tudnod.”
Most levegőt kell vennem. A jövő nem érdekel.
Nagy levegőt kell vennem. Akkor is, ha késő.
Vannak fegyverek, amik maguktól sülnek el.
Nemi szerver
Ma megint kilüktet benne a vérparancs.
Kibúvót hiába keresnék, a mesémbe lát.
Lassan felkerülök a veszélyeztetett fajok
listájára, ha nem vigyázok, ha így megy tovább.
Mint éhes vad az etetőhöz, máris tart felém.
„Hamarabb szabadulsz”, szól, látva lelkesedésemet.
Az ajkakon kezdem kinyitni a testét.
Démoni nyál és remegés; ebből baj nem lehet.
Csókedény, mondaná nagy nyugatos költőnk,
aki papíron tudta, a magunkfajta mire vágyik:
egy teljességig táruló, hosszú pillanatra,
hajh, pinafüvet szívni kábulásig...
Gonosztetteim közül ez a legkedvesebb.
Nagy az ízlelés hatalma, mégis mérgez.
Közben lejjebb helyezem súlypontomat;
igazodjon ki-ki a saját méretéhez.
Látjuk, ahogy egymáson áthatolunk.
Halljuk a súllyal telítődő formák neszét.
Zöld szemének kikötőjében horgonyozva
fekszem, már minden tagom szanaszét.
A sarkon túl elsziszeg az utolsó villamos.
A Bartókon operaközvetítés. „Triviáta.”
Két nevetés közt viszlátot lehel a golyóimra,
és újra, és újra, és újra kezdi, ha jónak látja.
Várakozás
Odavagyok magányért. Gyakorlom
a közönyt. Végre megnyugszik a vérem.
A szemközti falon még vagina-intarziák.
Egyedül fekszem ittfelejtett melegében.
Míg a hívására várok, az emlékezet szétsóvárog.
Egyszer apámékkal Hortobágyon jártam.
Jó volt; képeslapot kaptam, és vattacukrot.
Utána sokáig kilenclyukú nőre vágytam.
Gondoltam, mindet, egyenként kipróbálom.
A pillérek sorra összedőltek, csak egy maradt,
telhetetlen őserővel, visszametszett szédülésben,
egyedül ő nem roskadt össze a közös súly alatt.
Legalábbis eddig. Kedvelem magamat benne.
Al-bérlője lettem, naponta kiforgat a lénye.
Estig, azt ígérte, újra itt lesz. „Ne parázz”,
mondta, „az anyamegmaradás törvénye.”
Gyere már. Szabadíts meg a fohásztól.
Virágot is vettem, meg szívecskés párnát.
Nem vagyok normális, de komolyan. Az
agyukat szétröhögnék, ha ezt a haverok látnák.
Mit szépítsem, a hiány mértékegysége lettél.
Te vagy a parázs, mit nyelvem hiába olt.
A tested tartja bennem a lelket.
Amúgy meg: boldog születésnapot.
