Anómia – Berka Attila regénye III/1–3.

 

Írjak, mondta a doki azonnal, még be se csuktam magam mögött az ajtót, írjak verset, naplót, regényt, akármit, az segít. Megfelelően nézhettem rá, mert elhallgatott és hellyel kínált.

            – Bocsáss meg... ja, tegeződünk, jó? Szóval bocsáss meg, de az első találkozáskor mindenkinek ezt mondom. Mert akinél beválik az írásterápia, az tulajdonképpen félig már meg is gyógyult.

            Vártam egy másodpercet, aztán teljesen kiröhögtem, amitől bevörösödött a feje. A hiúsága nem bírta a kiképzést. Cinikus, sunyi seggfej, aki csak maga körül forgatja a világot, tehát passzolunk, úgyhogy kényelembe helyeztem magam és rögtön mesélni kezdtem, hogy kamaszkoromban már írtam, mint majdnem mindenki, de nem tetszett. Az írás durva visszalépés a gondolkodáshoz, talán még a beszélgetéshez képest is, csak valami sokadik lépcsőfok, egyszerűsített, tompa felszíni tükröződése annak, ami a fejünkben meg a zsigereinkben lenni tud. És árt a memóriának is.

            Egyáltalán nem kielégítő dolog írni, ha a teljességre törekszünk, és én arra törekedtem volna, ha bele is buktam már az elején.

            Sikerem volt, egy apró fénypötty belekerült a szemébe. Mondtam neki, hogy együttműködő leszek, ha ő kihagyja a felesleges köröket. Nem szórakozik velem, hanem csináljuk nyersen, frontálisan.

            – Írni meg akkor fogok, ha kedvem lesz hozzá, de az nem most van, sőt feltehetően holnap se, úgyhogy ugorhatunk egy elegánsat – mondtam még, hogy tényleg értsük egymást.

            Sok idő eltelt azóta. A doki a kukában, én meg éppen új életet próbálok kezdeni új szokásokkal. Esténként a Záróra presszó északi sarkában lévő asztalnál ülök, előttem papír meg ceruza, szavakat nyomok ki magamból, aztán időnként összeáll egy-egy mondat, a mondatokból meg valami szöveg.

            Közben csorgatom le a torkomon a kávét és a szilvapálinkát. Arra vigyázok, nehogy túl nagy vagy túl kicsi kortyokban igyak, igyekszem ritmusban maradni, tartani legalább az egyeket.

            Persze egy ideig elsősorban vártam. Őket, azokat, akik akkor este a kocsijukba nyomtak és hazavittek.

            Én nem kértem, és amúgy is mindegy lett volna, mivel már én is untam magamat, talán reméltem is, hogy végre bevisznek a gyogyóba és kikezelnek. Hogy teljesen, tetőtől talpig kipucolnak.

            Nem történt semmi, nem jött senki.

            Semmi és senki.

            Először azt gondoltam, óvatos leszek a rend kedvéért, sőt megfogadom a tanácsot, és kicserélem a ruhatáramat is. Már láttam magamat egyedi sálakba tekerve, stílusos kalapokkal a fejemen, ébenfekete hajjal, és talán egy különleges bajusszal.

            De rögtön kiment bennem a biztosíték. Hát nem. Nem leszek a saját karikatúrám.

            Akkor inkább bukjam arccal előre.

            Úgyhogy fújtam egy nagyot a tükörbe és kitaláltam egy másként új életet.

            Írok. Írok verset, naplót, regényt meg ami eszembe jut, amihez kedvem van. Elküldöm őket ide-oda, általában meg is jelennek.

            Nézem, amit látok és firkálgatok, kortyolgatok.

            Élvezni próbálom a bennem lévő csendet... Na!

            Kivágódik a bejárati ajtó.

            Harsány társaság özönlik be.

            Felpillantok, nagyjából ismerősek.

            Iszom és írok tovább.

            – Szevasz! – hallom, felnézek.

            Leül, beszél.

            – Holnap este premier, ez meg itt egy jegy. Utána dumálunk. Meg iszunk, persze. – Feláll. – Hosszú éjszakára készülj. – Kacsint, megfordul és átsétál a túlsó sarokba.

            Aha. Eszembe jutott.

            Ez az a dramaturg volt, akivel a múlt héten hajnalig mulattam és a végén elkezdett kötekedni, szerencsére azonban már az új szabályok szerint éltem, tehát önfegyelmeztem magam.

            Tulajdonképpen megérte, hiszen holnapra van egy jó programom.

            A színházat mindig is szerettem.

 

 

Amikor a színházhoz értem, meglepően korán, a dramaturg épp az épület előtt járkált fel s alá. Mikor meglátott, széles mosollyal üdvözölt, át is ölelt. Rögtön gyanús lett, egy kicsit undorodtam is, úgyhogy gyorsan megkérdeztem tőle, mi baja van, mit akar tőlem.

            – Ugyan, hagyjad már, mit akarnék én tőled, szerinted, mi?

            – Nem tudom, épp azért kérdezem.

            – Nyugi, öreg, én csak neked akarok jót. Majd meglátod, milyen jót. De most  menjünk be, a büfében a vendégem vagy egész este.

            – Igen?! Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy. Viszont amíg beérünk, talán elmondhatnád, hogy mi ez a kurva nagy figyelem.

            – Mindent el fogok mondani, hiszen azért hívtalak, hogy beszélgessünk. Az előadás után itt várj meg, bármennyit is késnék.

            – Mennyi az a bármennyi?

            – Amennyi kell – mondta, jobb mutatóujjával a homlokát kopogtatta, aztán elment.

            Rendeltem, kerestem valami nyugodtabb sarkot, és kényelmesen elhelyezkedtem.

Tulajdonképpen minden oké. Hosszú idő után végre megint színházban vagyok, még ez a hülye remegés is milyen jó. Minden pillanatát élvezni akarom az estének, tehát nem foglalkozom ezzel a marhával sem, hadd mondja, hadd csinálja, sőt csendes nyugalommal fogok várni rá az előadás után, ha reggel jelenik csak meg, akkor is.

Igen, elégedett lehetek magammal, egyértelmű, hogy már megérte új életet kezdenem. Majdnem olyan most, mintha normális lennék.

            Mint amikor kedves, aranyos, tündibogyó és cukimuki kisbaba meg kisgyerek voltam, emiatt szívesen vitt magával mindenki, vagyis szerencsés gyerekkorom volt. Itt egy kiállítás, ott egy hangverseny meg egy sportnap, aztán a céges karácsony, vendégség a nemakárkiknél, és töménytelen mennyiségű színház meg mozi meg majdnem minden, vagy még annál is több.

            Mennyire szerettem nézni is a világot és benne is lenni, nagy kár, hogy aztán egyszer csak fogyni kezdett a fény, és ami még látható maradt, nem tetszett.

            Szólt a gong, besétáltam.

            Élveztem a helyezkedő, duruzsoló tömeget.

            Leültem a helyemre. Hátradőltem, mély levegőt vettem és kinyitottam magam. Nagy, kerek mangaszemek, tág mellkas, izgalomtól remegő lábak.

            A függöny szétment, az előadás elkezdődött.

Én meg rögtön, a legelső pillanatban.

Ahogy a cipőjével játszott a földön ülve, majd amikor megszólalt.

Hiába, nem megy, mondta, hiába, nem megy.

            Estragoné.

            A többi néző állva tapsolt és bravózott, ettől ocsúdtam, hogy vége, de úgy be voltam akadva, hogy csak apró mozdulatokkal szabadultam a székből. Tapsra mozdítani a karjaimat képtelen voltam.

            Azonnal a büfébe kell mennem, találkoznom kell a dramaturggal.

            Egyre türelmetlenebbül lazítottam s mozdítottam magam.

            Azonnal, most, rögtön, csak ez járt a fejemben, nekem ezzel az Estragonéval, vagyis ezzel a színésznővel, aki ilyen magától értetődően játszotta be ezt a darabot, aki gyakorlatilag monodrámát csinált, ezzel a lórúgásnyi nemtommivel mielőbb meg kell ismerkednem.

            Ezt nem hiszem el.

            Mire kiszabadultam a nézőtérről, annyira kiszáradtam, hogy előre rettegtem a továbbiaktól, mert elég biztosnak tűnt, hogy masszívan inni fogok.

            Azért csak óvatosan, mordultam magamra a mosdó tükrében, ha meg akarok ismerkedni, márpedig nagyon is meg akarok, akkor nem ártana vigyáznom; talán nem baj, ha tudok még normálisan beszélni, továbbá nemcsak hallom, amit mond, de értem is, vagyis a figyelési képességeimből is meg kell hagynom valamennyit. Sokat.

            Szerencsére a dramaturg egy kicsit megvárakoztatott, így kizárólag a gondolataim voltak kínosan bénák és kuszák, nem kellett a beszéddel szenvednem.

           

 

Két óra alatt nem bírtam betolni egy sört, igaz, ennyi szorongatás után a legjobb pilzeni is pisameleg, úgyhogy már csak arra figyeltem, ki ne csússzon a kezemből az üveg, mert akkor szőnyeget kell sikálnom, ami ebben az állapotban finoman szólva is kihívás lenne.

Nem is sikerült kialudnom magam, erős, testes, valódi másnaposság, vagyis aznaposság lett belőle.

            Zoé.

            A szemhéjamra vetítve láttam a színpadon, aztán a büfében, aztán a Zárórában, amikor már mellettem ült.

            Atyaég, ami stenk ebben a nőben van! Mért nem találkoztunk már tízévesen? Az egész életem teljesen más lett volna, baszki!

            Azonnal találkoznom kell vele.

            Bemegyek a színházba.

            De előbb beugrom Vérhez, ezt most muszáj, legalább neki, legalább vele.

            – Te, mondd, mi van veled? – Még be se léptem, még nem is látott.

            – Hé, Hús, mi van veled?! – Csont is pont itt döglik.

            – Egy kicsit hosszú volt az éjszaka. Nagyon.

            – Á, ugyan, az rajtad már annyira nem látszik meg!

            – Legfeljebb a szagod szar, de azt meg ismerjük.

            – Itt most valami más, valami komoly dolog van. Jól gondolom? – Vér mindentudón mosolyogva ironizált.

            – Szerinted nem pont ezért jöttem?

            Vér letette az ecsetet, a hűtőből kivett három sört, valahogy leültünk, szisszentettünk, hátradőltünk. Csont vigyorogva, mint aki jól tudja, mi következik, vett mély levegőt.

            – Tehát?

            – Ne már, bazmeg, ez így tiszta gáz! – Tényleg.

            – Ugyan már, Hús, te akartad. Sőt minden egyes alkalommal te kerekítesz neki ekkora feneket.

            – Attól függ, kinek a feneke és mekkora, nem? Na? Mondod? – Vér, Vér, de szellemes vagy.

            – Hogy ti milyen türelmetlen gyökerek vagytok! – Bőszen kortyolgattam, kezdtem lazulni. – De igazatok van. Csak nehéz belekezdeni.

            – Mint mindig. Nyilván sikerülni fog.

            – Nézd, Hús, én most éppen festek. Csont átjött, hogy egy kis filozofálgatással segítsen. Hogy ihlessen. Úgyhogy ehhez most nincs hangulatom. Vagy belevágsz, vagy megiszod a sört, és aztán mi visszatérünk a munkához, te meg azt csinálsz, amit akarsz.

            Igaza volt. Úgy döntöttem, belekezdek, akármicsoda is lesz belőle.

            – Talán az a legjobb, ha egyből belevágok, bele a közepébe…

            Persze csöngetnek.

            – Hehe, a legjobbkor jöttél – nyitja Vér az ajtót.

            – Én mindig jókor jövök – hallom Bőr hangját, aki minket látva röhög egyet. – Nahát, szevasztok!

            – Hús éppen sztoriban van.

            – Nem vagyok meglepve. Hanem, Vér, az egyik üzletfelem, aki eljött velem a múltkori kiállításodra abban a müsziben vagy miben, nos, ez akar tőled képet venni, olyan közepeset.

            – Mi az, hogy közepeset?

            – Hát közepes méret, ne legyen túl vad, de ne is valami buzi idill, ne legyen túl színes, és legyen rajta azért valami kivehető alak vagy forma.

            – Aha.

            – A hálószobájába lesz, de nem az ágyhoz, hanem a bárpultja mellé.

            – Értem. Hús elmondja a mesét, és utána körbenézünk.

            – Részemről oké, addig kiszolgálom magam. Még valaki?

            – Szerintem mindenki.