Jössz velem

Szirony Brigitta

Szarvason született 1988-ban. Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetem jogi karán, az emberi erőforrások szakon tanul. Gyerekkora óta foglalkoztatja a művészi önkifejezés, de írásai még sehol sem jelentek meg.

jössz velem

azt álmodtam, hogy kísértetek vannak a lakásban. Hold-sötétben én és öcsém fekszünk a szobában és halovány tejföl színű szellemek keverednek el a légben. oldalról forognak, táncolnak ritkásan, hangjuk a kásás adásszünet képéhez fogható.

fekszünk az ágyban, felettünk a tetőtér átszűrt fénye, apró csillagok tükröződnek a testünk alól felbukkanó lényeken. kissé arrébb döntöm csípőm,  derekam táján pohár szélén felkúszó buborékként emelkedik fel az egyik – rajtam nem hatol át.

D. jelenik meg aztán, azt mondja, nyissunk ablakot, hogy a huzat kirántsa mindet.

és a szél fúj. 

pokol

„… mert nem férek el semmiben, mert csak gyűlölet van bennem, csak undor, csak félelem, csak gyűlölet. Nem értek el soha. Ha kijutok innen.”

(Krasznahorkai László: ÁllatVanBent)

sosem képzeltem el azt igazán, hogy milyen lehet ilyen szörnyű, alattomosan bőröm alá, húsomba, szerveim közé befacsarodó elemi  és kristálytiszta félelemmel élni. mint az eleven rothadás.

hogy minden egyes nap béklyókkal húz alá a lét, és ez már nem az, hogy nincs értelme, de azért még vannak értékek. van valami. nem.

nem emberi, hogy mindentől az ájulásig rettegek. hogy mindenkiben az ellenséget keresem és a legapróbb erekig tépkednék szét magam körül bárkit. 

véresen és pusztítóan gyűlölöm magam, vergődök, mint egy kitinpáncélján ringatózó bogár, a lábaim az égnek, a Nap meg töretlenül süt, míg ki nem száradok. vergődök, mint az utolsó kalapácsütésre váró hal, üres tekintetemben legfeljebb a folyton felkiáltó miért tettétek ezt velem, de nem értek én már semmit sem.

egyszerűen megölöm magam. alig van már erőm felvenni a harcot. mindig győzök.  

és már február van

,,Behind us our fate was groping,

Like an insane man with a razor in his hand."

(Arseny Tarkovsky: First dates)

A nyomorultság, amit ilyenkor érez, a szomorú péntek délutánokban tükröződik vissza leginkább.

Ahogy rézsút feltekint az égre, abból a borostyánsárga, nyitott enteriőrből, ahol dohányozni szokott, és keményen visszakozik az ég. A kontraszt, ami a kettő közt tetszik vissza, és reflexióival hangsúlyosabbá teszi az egész lehetetlenségét, majd gúnnyal alázza az érzést, miszerint beismeréssel, tettel és haladással kell feloldania mindazt a jegessé dermedt – bár már kissé kásásnak tetsző – unalmat, ami hetek, hónapok, talán évek alatt tört, majd dermesztett benne érdektelenséget.

A kopasz platánok sík teret porciózó ágai, azon csüngő csenevész gömbjei, meg az előmerészkedett csöpp testű madarak, a tetőről visszavonhatatlan erővel és elhatározással lezúduló hó ígér valami távoli bizakodást.

tiszta

hazamegyek hajnalban. teljesen mindegy megyek vagy maradok, csak éjfél után legyen, legutóbb a gyári szalagsoron, a kukoricák gumós, csúf kis virágai közt érintett vállon. gyönyörű, fáradtságban fürdőző kontroll nélküli állapot! nézek, tűnődök, sóvárgok, apró testem falain kapar a vágy, erőt szeretnék, behatást, ráhatást, indítékot, el akarok követni valamit. őszintén szólok magamhoz, hisz testem épp nem létezik.

ilyenkor tudatom a legcsupaszabb. lehámlanak róla a keserűség s a pesszimizmus rétegei, pőrén és vidáman, hamvas léhasággal hajlik ide-oda lelkem sugara, hajnalban történik minden csoda, mondogatom, és szívemre borul a világ – vagy legalábbis a környezetem – összes impulzusa, úgy, ahogy létezik. ahogy zárójelbe fonja lényegét e lét, mint egy belső számítás; a másik oldal 0. kivonom magam az egyik oldalból, mondhatni, hogy odaát mindennel egyenlő legyek.