Makkai Ádámtól búcsúzunk

Az Irodalmi Jelen szerkesztősége Böszörményi Zoltán, Gömöri György és Varga Melinda versével búcsúzik Makkai Ádámtól, a lap főmunkatársától, a kétszeres Kossuth-díjas magyar költőtől, műfordítótól. A versek a költő nyolcvanadik születésnapjára íródtak. (MTI-fotó: Mohai Balázs)

Böszörményi Zoltán

A SZAMÓCAILLATÚ LÉNYEG KERESÉSE

            Makkai Ádám nyolcvanadik születésnapjára

Míg görbült éteren faljuk önmagunkat,
a múlt a jelennel, az itt az ottal felesel,
a lét: a minden, izgalomba hozza a tudatot.
De mi a tudat, a lényegi eszme?
Várost épít, híreket hoz messzi galaxisok,
az örvénylő fények honából,
fészket rak a szellem forró ölében,
megtermékenyíti a valóságot,
azt, hogy vagyunk?
Meddig ér a havaii pálmafák levele,
ha megérinti az égbe kapaszkodó magány,
elér-e Budapestig,
s lefordítható-e valamelyik nyelvre?
A idiómák világa az emlékezet színpada,
szophoklésznyi öntudat,
szavak vegykonyhája,
köröző sirály rikoltása
a Csendes-óceán víztükre felett.

Mit kezemmel el nem érek,
az lelkemben ével tovább,
a szellem: a fenn és a lenn,
a szamócaillatú lényeg keresése.

Gömöri György

Költői levél M(akkai) Á(dám)-hoz

    – Ádám, kit a sors bőséges Ámerikába
vert-űzött, míg engem örökzöld Albion
dús talajába plántált,  érzed-e, mint forr
nemcsak a világ „bús tengere”, hanem mint
fortyog és reszket most is e kék-zöld glóbusz?
Közel-Keleten örömtáncot járnak a siák –
bár iszonyú nagy kéj testüket szíjakkal hasogatni,
meghalni dicsőbb! szétlőni egy jó helikoptert
vagy dzsípet robbantani tele brit katonával.
És még a rejtélyes Al-Kaidáról nem is esett szó:
holnapra-holnaputánra füstté válhat a házad,
vagy ha nem az, a Sears Tower Chicagóban,
a magas Wall Street, vagy a Big Ben. Ronda világban
élünk, Ádám, s ebben nem igazán segít igazodni
ifjan elkezdett steineri bölcseletünk sem,
mert az is óriás lépték mentén mérte fel a világot.
Aztán meg ki szeretne egy fülledt, Mars-szerű földre
születni megint?  Lám, Grönland gleccsere olvad,
lassan elönti a tenger nemcsak a Bangla-
meg-desi partot, ám Ipswichet és Floridát is –
vagy hirtelen tsunami lepi el a kis kikötőket.
Jó, hát ananász is nőhet Kentben, s a dinnye
helyett szivesen eszem én mangót s papayát is,
csakhogy időközben kiüthet a Tűzvész,
ama Világégés, amit már kettőezerre
vártak, de ami (hálistennek) még a jövő
mélyében szunnyadozik. Abban a roppant
háboruban elpusztul százmillió, és jön rá egy atomtél,
s elpusztul újabb százmillió! Hessegesd el
szörnyű jóslataim, szeresd szeméttel-teli Pestem,
ahol ma még jóllakhatsz bécsiszelettel,
s remek vargabélest is kaphatsz a Remízben.
Élni még lehet ott, no meg itt is, szerte a földön,
ahol boldogok is voltunk: ötvenhat, forradalom,
Berlin falhasadás, jó feleségek, gyerekek – ne feledjük.
Én ma sem tudok mást mondani, mint az az Imre,
aki szegény, megszenvedte a sorsát, s mégis végül
isteni szózattal az ember elé a reménységet emelte.

2004 augusztusában

(Tizenegy éve írtam ezt a verset, amit most kis változtatással megint közreadok. Akinek jó az emlékezete, tudja, hogy az általam még „tsunami”-nak nevezett óriás-cunami pár hónappal a vers megírása után, 2004 vége felé történt. Félelmetes ez az egybeesés, csak az vigasztal, hogy a nagy atomháború (amit szintén elképzelhetőnek tartok) még mindig csak lehetőségként „szunnyadozik” a jövőben. És bár az Al-Kaida is velünk van, ma az iszlámo-fasiszták barbársága rázza fel és sokkolja a nyugati világot. De ne politizáljunk, hiszen a fenti verssel én Ádámot, régi barátomat szeretném köszönteni, és kívánni neki nyugalmas öregkort. Az utolsó sorok Imréje persze Madách – lehet, hogy nem fejti meg mindenki a szöveget első olvasásra. Ami viszont a globális felmelegedés okozta várható katasztrófákat illeti, abban, hogy tennünk kell ellenük valamit, alighanem magam mögött tudhatom az Irodalmi Jelen összes olvasóját.)

Varga Melinda

AKI A TENGERT IS SZÓRA BÍRTA
 

Makkai Ádám 80. születésnapjára
 

„Minden teremtés irracionális.
Isten? Ő túl van minden ráción –
nem éred el tévén, sem rádión,
s minden makogó imád kihoz máris
a sodrodból.”
(Makkai Ádám: Egy mikrokozmosz
szonettjei a makrokozmoszról)
 

A teremtő tudat néha sorokba lopja
az istenközeli érzést,
a képzelet a közvetítő mágus.
A költő  hagyja, verse víziókat teremtsen,
szaladjon pár évszázadot előre,
az időtlenségig tartson útja,
mint üstökös száguldjon egy-egy ütem,
a fénynél is sebesebben haladjon,
megfoghatatlan formákat keressen,
képlékeny tartalmakat,
kényszerítse térdre az emberi kapzsiságot,
ölelje magához a kézzel nem foghatót.
 
A kozmoszban űrmanók száguldanak vershajókon,
a tér-idő csillaguszályos kabátot ölt.
A Nap vörös tintát szór az égre,
a hegy aljából nagyot kortyol,
fényével szóra bírja a tenger taraját,
bevilágítja Budapest utcáit gondolattal.
 
A költő homlokán redőket simít ki,
biztatja, még sok évig  varrja
ezeregy szonetté a mikro- és makrokozmosz
színes szövetét.