Ugrás a tartalomra

 

Tizenkettő bizony – Szilágyi-Nagy Ildikó fotóregénye (2) – Király Anna Mária

TIZENKETTŐ BIZONY
SZILÁGYI-NAGY ILDIKÓ FOTÓREGÉNYE (2.)
KIRÁLY ANNA MÁRIA
 
 
– A gyerekek is büdösek! – próbálkozik tovább.
– De muszáj, mit csináljak vele? Semmi hasznot nem hajt.
– A gyerekek is haszontalanok, őket mégsem öljük meg!
– Mert a gyerekek gyerekek.
– Sőt, még kárt is okoznak! Elrontják a porszívót, betegségeket terjesztenek, és szétkenik a szemetet a kuka tetején. Ez a kis bak pedig nem árt senkinek, és ő is gyerek. Nézd meg, alig eszik! – bizonyításképpen egy kis nyaláb szénát emel föl, mutatva, milyen gazdaságos az állat – Abrak sem kell neki, mert nem tejel.
Karma, a pár hónapos kecskebak figyelmesen követi a szónoklatot.
– De mit csináljak vele? Te is tudod, hogy a fiúk nem jók semmire. Mire föl tartsam?
– Például jó lesz állatsimogatóba. Szelíd, barátságos, tűri a gyerekeket. Tudod, akik
– Ne is mondd tovább! Holnap levágom, nem tudok mit kezdeni vele. És az öreg Babát is levágom, nem tudja az abrakot megrágni, régen elapadt a teje.
Király Anna Mária torka összeszorul, ingujjáról a gomb egy cikkanással lepattan, mert Karma a ruháját rágcsálja, és a gombot sikerül ugyan lefeszítenie, de már megenni, ahogy eredetileg tervezte, nem sikerül neki. Annamari leguggol az állathoz, és Karma a fülébe súg valamit. A nő meglepődik, és az élmény különlegessége foglalja le, ezért alig tud arra figyelni, mit mond valójában a kecske.
– Nincs, és erre bizonyítékom van... nagy fájdalmai vannak... nem a magam számára... hogy ne ilyen fájdalmakkal kelljen... rettenetes kínok között... az emberek meghalnak... az emberek szenvedését… lehet enyhíteni az emberek szenvedését... nem tudunk semmit... az emberek kínjait! – Karma közben sír, szeméből a sós víz a fiatal nő karjára csöpög.
 
Erre ébred Annamari a kórházban, és később sokáig gondolkodik azon, miért pont ez az emléke ért partot, miközben ő semmiről nem tudott, és megszűnt körülötte a világ. Bár arra az érzésre is emlékszik, amit az ágyszomszéd hagyott a szobában, amikor meghalt. Intenzív, kellemes érzés volt, hosszú percekig kitartott. A további, hat napos kórházi tartózkodást arra használja föl, hogy elgondolkodjon: a fiúk valóban nem jók semmire. De sehogy nem tud a gondolataival megbékélni, mert mindenképpen zavarja, hogy ha az emberek büdösebbek, mint az állatok – márpedig Annamari kevés büdösebbet tud elképzelni, mint egy pállottra érett kolléga az ebédszünetben, ahogy csámcsogva beszél, és az ebéd pépje Annamari dekoltázsába fröcsög – tehát ha az emberek büdösebbek, mint az állatok, fűzi tovább gondolatait Annamari, akkor mire föl ölnek meg bakokat a szagra hivatkozva.
 
A hetedik napon hazaengedik. Mindenki udvariatlan és rideg, ezért a borítékokat, hirtelen sértődés hatására, megtartja. Szíve szerint az összes hálapénzt Irgalmas Kozma Valériának adná, de a nővér az éjszakai ügyelet után, szokatlan módon, hazament. Irgalmas Valéria otthon is a betegeire gondol, Király Anna pedig a hímek reménytelen helyzetére.
– A kakasok igazán nem büdösek, az emberek mégis megölik a kakasokat is. Arra hivatkozva, hogy agresszívek. De hiszen az ember agresszívebb! Mégsem ölik meg az agresszíveket, hanem inkább az agresszívek ölnek meg másokat – Annamari otthon sem tud a fölösleges hímek paradoxonába belenyugodni, csak akkor, amikor a szűznemzést is nagyító alá veszi.
– Hímivarsejt nem tud osztódni petesejt nélkül, petesejt viszont képes, akár spontán, hímivarsejt nélkül osztódni. Igaza volt a férjemnek. A hímek tényleg fölöslegesek.
Az eszmefuttatást a postás kiabálása szakítja félbe. A faluban nem szokás a csengő, így a postás, Szofi néni, kénytelen rekedtre kiabálni magát, ha kézbesíteni akarja a mindenféle csomagot, amiről az emberek már rég elfelejtették, hogy egyáltalán megrendelték. Mások, a tejesember, vagy a futárszolgálat sofőrjei, dudálnak, akkor a lakó ijedtében felkiált, és kalapáló szívvel keresi a kapukulcsot. Annamari az árut, amit valamelyik fia rendelt, kifizeti, bontatlanul az ablakpárkányon hagyja, majd levonja a következtetést. Végtelen együttérzés fogja el a férfiak, és saját fiai iránt. Ahányszor rájuk néz, egész teste ég a gyötrelemtől, és szánakozva kiabál magában:
– Ó, van-e még lény a földön, aki fölöslegesebb nálatok?!
 
A férjében még látna fantáziát, de ő Bécsben van, a gyerekekért dolgozik, és a gyerekek elől menekül, akiknek a szemében egyre kisebb lesz, nem attól, ahogy a távolság nő, amikor kifut a bécsi vonat, hanem attól, ahogy a távolság nő a gyerekek igényei és az emberi becsület között. Ahogy a gyerekek iskolában töltött évei sokasodnak, úgy súlyosodik bennük a gyűlölet szüleik iránt. Király Anna végül már képtelen sírás nélkül kimenni az utcára. Ahogy meglát egy férfit, a könnyeit nyeli az együttérzéstől. Elhatározza, hogy még korábban megy munkába, hogy az utcák kihaltak legyenek. Télen még sötét van, de nyáron már világosodik, amikor beér a munkahelyére. Általában átkel a Gozsdu-udvaron, hogy rövidítsen, és ne kelljen a háztömböt megkerülnie. Néha olyan korán van, hogy a kaput, ami a Dob utcára nyílik, még zárva találja. Ilyenkor visszasétál, de nem bosszús. Sőt, ha kint van a kutya, le is lassít. Nyár végén vette észre a border collie-t, kölyök, és egy fiatal fiú sétáltatja. A belső udvarból sosem viszi ki, csak körbe-körbe futnak az udvaron, majd át a következő tömb udvarába, időnként hosszabban időznek, fociznak, és hasonló kutyás szórakozásokkal töltik az időt. Király Anna soha nem mer megállni, de minden reggel várja, hogy meglássa a párost. Nem számít, ha szitál az eső, ősszel Annamari ugyanúgy lassít, hogy megnézhesse a fiúval játszó kutyát. Nem tűnik föl, hogy minden egyre kihaltabb lesz, hiszen korán reggel minden elhagyatott. A kutya és a fiú zajtalanul mozognak a térben, idővel a kutya megnő, a gazdára pedig pulóver, majd kabát kerül.
 
A menetrend változik, a nő egyre nehezebben kel föl, hogy reggel az állomásra érjen a vonathoz. Az állatokat eladta, mert munka mellett nem tudta egyedül takarítani, etetni, fejni őket, és feldolgozni a tejüket. Sírt, amikor elvitték őket, különösen a fiatal állatokat sajnálta. Kérdezte a fiait:
– A gödölyéket azért sajnáljátok ti is, ugye?
– Voltak gödölyék? – Az állatok eltűnését a gyerekek ugyanúgy nem vették észre, mint a létezésüket. Számukra az élet az ebédlőasztal, az iskola, és a mobiltelefonjuk Bermuda-háromszögében zajlott. Király Anna gyakran próbált beszélgetést kezdeményezni a gyerekeivel, de miután szólongatására sem válaszoltak, megállapította, hogy hajójuk fedélzete üres, a hajón élő ember nem tartózkodik. A gyerekek bomlásra emlékeztető, émelyítő szagát annak tulajdonította, hogy a fiúktól valaki kicsalta a lelküket, amíg ő, az anyjuk, az ingázással és a megélhetés összegyűjtésével volt elfoglalva, és a gyerekek magára hagyták a testüket, mely most a lassú enyészeté lett.
 
Hosszabbnak tűnik a vonatút is a városba, büdösebbnek az utasok. A vonat zsúfolásig tele eltorzult arcú emberekkel, akik fölöslegesen sietnek valahová, hogy ott fölösleges munkát végezzenek, majd a pénzt vonatjegyre, menzaebédre és irodai ingekre költsék. Annamari már nem sír a férfiak miatt. Az értelmetlen vonatutak kimerítik, de leginkább a munkatársai merítik ki az alapítványnál.
– Csupa zombi. Az emberek többsége csak halott anyag. Hiányzik belőlük az a valami, ami az anyagot emberré teszi. Kifolyt belőlük az életerő, ahogyan belőlem is. Hiszen ezek az emberek nincsenek! – Király Anna Máriát reggelente az a gondolat viszi tovább, hogy látni fogja a fiúval játszó kutyát az udvaron, de a párost nem látja többé. A vonat korábban érkezik, neki pedig nincs már ereje, hogy a hidegben az utcán várja meg, amíg kivilágosodik, az emberek megreggeliznek, lemennek a boltba friss kifliért, vagy leviszik a kutyát. Annamarit a zombik között egyre inkább legyűri a fizikai kimerültség. Utolsó munkanapján kitartóan vár az udvaron, és amikor megjelenik a fiú a kutyával, örömmel hívja.
– Cézár!
A kutya nekiiramodik, mancsát a guggoló nő térdére helyezi, majd visszairamodik a gazdájához, aki kesztyűjét leveszi, és csupasz kézzel integet Annamarinak. A nő nevetve visszaint.
– Viszont látásra! – kiáltja, aztán elindul.
Király Anna Mária senki volt, amikor megszületett, és ugyanolyan senki, amikor meghal. Otthon fekszik, mert Irgalmas Kozma Valéria kicsikarja Serpenyős doktornőtől, hogy engedjék haza.  Férje az ágyánál várja, hogy Anna Mária felébredjen, majd, mikor a nő reggel magához tér, azt mondja:
– Nagyon fáj!
– Mi? – kérdezi Annamari.
– Hogy így alakult. Minden.
– Elmúlik.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.