Ugrás a tartalomra

 

Prológus – szövegháló Tarr Béla filmjére – 2. réteg: átlépések

PROLÓGUS
Szövegháló Tarr Béla filmjére – 2. réteg: átlépések
DEÁK CSILLAG, GERLE KISS ÉVA, GUETH PÉTER, KERTÉSZ JENŐ, KÖLÜS LAJOS, MOLNÁR LAMOS KRISZTINA NOVELLÁI 
A Tarr Béla Prológus című filmjére/filmjébe font szöveghálóval a 8 Égtáj írócsoport hagyományt folytat – és teremt újjá. E töredezett tradíció része valahány szerzemény: film, fotó,  regény vagy novella, amelynek alkotói egy-egy művet kapuként, belépési pontként értelmeznek. A második rétegben az átlépés gesztusa testesül meg. 
 
 
Deák Csillag
Bakancslista
(Kölüs Lajos: Jerkus)
 
Hogy lehettem ekkora állat, hogy bedőltem Feri kérésének. Ő meg el se jön. Itt szobrozok. Valamiért, amit majd délben osztanak. Meleg kaja kéne. Csoki Mikulást kapunk? Mariska néni már reggel vegzált, Józsikám, mit hozott a Mikulás? Nem mertem elküldeni az édesanyjába. És csak fújta a magáét, Józsikám, ki kellett volna pucolni azt a büdös bakancsot. Befogtam a számat, még a fürdőbe se mentem be, kócosan jöttem ide, borotválatlanul. Ki néz itt rám? Mariska mindig rám nyit, amikor tusolok, a zárból állandóan eltűnik a kulcs. Dicséri az izmaimat. Még szép, a sok cipeléstől, az egyik díszlet nagyon súlyos, a másik csak annak néz ki, de akkor is nehéz mozgatni, semmi se az, aminek látszik. Jó lenne igazi bútorok közt dolgozni. Mind kevesebb a díszlet, inkább vetítenek. Az pereg magától. Nincs itt, mégis látom Mariskát, ahogy fekszik a kövön, mintha aludna, furcsa, hogy nem beszél, mert ő egyébként mindig beszél. Megfogtam a kezét. Hideg.
 
Feri mondta, a stáblistán is rajta leszünk. Hogy ez miféle lista, nem tudom, a színházban, mielőtt kirúgtak, hallottam, hogy stáb, meg film, de itt senki se kamerázik. Hideg van. Csak kicsit löktem meg, ki tehet arról, hogy ennyire csúszós a vizes kő. Nem zuhanyoztam. És mi van, ha rajta vagyok a stáblistán? És ezek itt mellettem, előttem? A Juci mesélt filmezésről, nem volt egy fityingje, akkor se, jelentkezett statisztának, egy hülye olasz volt a rendező, kizavarta őket mínusz tíz fokban éjjel a sínek közé, bokáig érő karton ruha, papírvékonytalpú, túl szűk cipő, mert csak ilyen jutott neki. Barátnőm Anne Frank volt a címe, pontosan emlékszem, mert Juci hiába volt beteg egy hónapig a forgatás után, akkor is büszkén mesélte, hogy benne lesz a filmben. A barátja rászólt, persze és ott leszel a stáblistán. Juci elsírta magát, és azt csak nekem mondta el, hogy az a kurva olasz nem fizette ki a gázsiját sem. Most akkor filmeznek, vagy nem. Mintha mentőautó szirénázna. Vagy inkább rendőrség. Mariska szemét látom, hiába ráztam, nem mozdult. A sor se mozdul. Itt vagyok, le se tussoltam. Megjegyeztem a film címét. Hogy amikor adják, megnézhessem. De nem adják. Húsz éve nem voltam moziban. Anyám legalább nem ingyen táncol Hollandiában. Én táncolni sem tudok.
 
 
Kölüs Lajos
Te, ott, aki nem a sorban állsz
(Gerle Kiss Éva: Ebédidő)
 
Megszólítottam, a szemem sarkából láttam, figyel, szigorúan csak engem. Hát ne figyeljen, kiakaszt, ha valaki figyel, ilyenkor felmegy a pumpám, az agyamba tódul a vérem, zúg a fejem, látni sem látok rendesen. De őt igen, a figyelőt. Lehetne smasszer is. Ültem börtönben, mit tagadjam, két évet, és állandóan figyeltek, tudták, hogy szökni próbálok. Eszem ágában sem volt megszökni, még rám varrtak volna két évet. Megígértem Böbének, egy kis kurva, de nagyon szeretett, nem tudom, miért, és azt sem tudom, miért estem belé, mert beleestem, anyám szerint, belezúgtam, mint a nyárfasorba az esti szél, megígértem Böbének, aki várandós volt épp, de nem tőlem, és mivel nagyon vallásos volt, megtartotta a gyereket, szóval megígértem Böbének, ha kimegyek, elveszem feleségül. Tudtam, hogy megvár, hetente jött be hozzám, nyolchónapos terhesen tolta maga előtt a pocakját, fiú lesz, sőt ikrek, újságolta el az egyik látogatáskor. Ebédidőben jött, kivételt tettek, tekintettel az állapotára, én meg hangoztattam, az én gyerekemet hordja. A kis kurva, mondták többen is, fejemet leszegtem, hallgattam. Különben gyorsan eljár a kezem. És most is zavar, hogy néz valaki. Csak engem. Mert észreveszi az ember, ha csak futólag átnéznek rajta, mint egy buszmegállóban vagy a metrólépcsőn.
 
Most aki kitartóan figyel, egy nő. Úgy látszik, hogy nő. Fiatal, bár a feneke kissé szétesik, puha, csak a feszes nadrágja tartja egybe. Lopva nézek arra, mintha nem is őt akarnám nézni. Csak a fákat, egyetlen levelet sem látok rajtuk. Sorban állok, nem tehetek mást. Tele a gyomrom, mégis korog. Almabor, sosem gondoltam volna, hogy egyszer almabort iszom. Most igen. Paja hozta, igyál, mondta. Nála alszom, Böbe kirúgott. A gyereket a kórházban hagyta, ezen összevesztünk, én meg eljöttem tőle, nem akartam veszekedni. A börtön arra jó, hogy magadba tudsz nézni, belenyugszol a dolgokba. Nem nyugodtam bele, belül nem. Legbelül még úgysem. A lelkem mélyén. Falaztam valakinek. Nem kaptak el, de feladtak. Engem is bevarrtak.  Ha nem állnék itt, bosszún törném a fejem, de nincs időm rá. Sorban állok. Ebédidő van. Nincs órám. Ez a csaj meg néz, engem néz. Talán látott valahol. Böbe biztosan segítene, ő mindenkit ismer. Még a nőket is. Ez a nő olyan ágról szakadt, kismadár. Mit akarhat tőlem? Nem mozdul, csak néz. A fél zsömlére vágyik? Mindkettőt odaadom, csak ne nézzen többé. Ebédidőben sem.
 
 
 
Gerle Kiss Éva
Talán
(Gueth Péter: A maradék)
 
Ülök a nézőtéren, a színpadon gyülekezőket figyelem. Egyetlen sorban állnak, nekem srégen. Arcukat nem látom, ők sem egymásét. Nem forgolódnak, nem lökdösődnek. Várnak. A színpad rosszul világított, a tér mögöttük sötét, hideg. Csak a fejükre esik némi fény. Az egyetlen díszlet, egy kifeszített lepedő. Házfal ez, láthatatlan terelővas. Túl sokáig állnak mozdulatlan. Az imént szóltam az egyiknek, hé, egy kicsit emeld meg a fejed, úgy, mintha észrevennél magad fölött, egy nyíló ablakot, de a férfi nem figyelt rám. Fejét továbbra is mereven tartotta, előrefelé.
 
Kezdem a türelmem veszteni. Nem hallod, mit mondok, hé? - kiáltok föl az imént szólítotthoz, de az alak ugyanúgy áll.
 
A statiszták nem figyelnek többé rám. A jelenetet harmadszorra próbáljuk. A feladat beléjük rögzült. Állni némán, és várni. Előre vetett tekintettel. Egészen addig, míg ki nem nyílik fejük fölött az a bizonyos láthatatlan ablak, amiből majd egy kéz nyúlik le, benne az alamizsnás szatyorral. Akkor majd fogyatkozhat a sor, az elől állók lecsorognak szépen a színpadról. Eltűnnek egyenként a színfalak mögött. De addig is várni kell. Nagyon sokat várni.
 
A sor közepéből hirtelen kilép egy alak. Mint egy fájó fog, kihullik a helyéről. Pont szemből, hiátust képez a tömegben.  Ahogyan sebesen kilép, kissé egyensúlyát veszti, majd arccal a nézőtér felé fordul.
 
Én nem, mondja bátortalanul. Úgy tűnik, vár valamire, de nem történik semmi. Körülötte mindenki hallgat. Daccal újra szól: Én nem. Utána már nem mozdul, csak néz előre. Tekintetét egy pontra összpontosítja, a fejem fölött valahová, a távolba. Szemei elszántságot tükröznek, testtartása feszes, egyenes.
 
 Álljon vissza ember, kiáltom, álljon vissza a sorba. Ki mondta magának, hogy kiléphet? Ki?
Válaszul megmozdul egy másik a sorból. Előbb a társa mellé áll, majd gondol egyet, és elé lép. Alakja teljesen kitakarja a mögötte állót. Én sem. Mondja az illető karcos hangon, tekintete cikázik, azután felnéz a magasba ő is, arra a távoli pontra mögöttem.
 
Emberek, mit csinálnak, megőrültek? Álljon vissza mind. Álljanak vissza a sorba, nem hallják? Dühösen ugrom ki a nézőtéri székből, de azután meggondolom magam. Hát legyen. Jöjjön, aminek, jönnie kell. Kivárom a végét.
 
Harmadikként egy nő lép ki a sorból, fején kendő, arca hamuszürke. Én sem. Nem, és nem, mondja makacsul. Fejkendőjén a csomót kilazítja, a földre dobja, maga elé. A színpad elejére áll, a másik kettő elé.
 
Hármójuk alakzata kis vonalat képez, merőlegesen kitüremkedik a mögöttük széltében húzódó sorból.
 
Valaki a tömeg mögé lép. Én igen. Hangja fojtott, messziről jön. Karját a magasba emeli, a sapkájával előrefelé int. Ő igen. Kilépnek még néhányan, hogy a sapkás mögé gyülekezzenek. A színpad megtelt, a hátrafelé nyúló sor mögé más már nem léphet.
 
A performansznak tehát vége. A székből felállok, karba tett kézzel várok. Rendületlenül áll mind. Vége, ennyi volt, mondom fáradtan. Nem szól egy sem, a fejem fölé néznek továbbra is. Én látom őket, de ők nem látnak engem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felszaladok az erkélyre. Onnan fogom figyelni őket. Onnan, fentről, ahová tekintetüket szegezik.
 
A kakasülőről lenézve végre megértem. Látom, amit odalentről nem lehetett. Az emberek jól kivehető alakzatba rendeződtek. Az eredeti, színpad élével párhuzamos sort egy rá merőleges metszette el. Pontosan a közepén. A beékelődött sor így hosszabb lett, a metszéspont utáni rész messzebbre nyúlt, mint az eleje. Fektetett kereszt. A minta jól kivehető, tökéletes.
 
Az emberek úgy tűnt, megtalálták a helyüket a színpadon. Az eredeti terv, bár meghiúsult, lett helyette másik. A sorból kiállni, ez volt a lényeg. Ki igent mondott, ki nemet, de felsorakoztak mögéjük. Mindenki oda állt, amerre az ösztöne, amerre a hite vitte. A középen lévők megadták magukat. Nem léptek sem jobbra, sem balra. Se előre, se hátra. Ők maradtak. A szilárd közép, az arany közép. Aki azt mondja magában, nem túl hangosan: Talán.
 
 
Gueth Péter
Szétbomlás
(Molnár Lamos Krisztina: Kendő)
 
Majdnem dél volt, de az is lehet, hogy éjfél, és ezt nem csak most lehetetlen eldönteni így, utólag, hanem már akkor se lehetett, a szétbomlás előtt, ahogy azt se, hogy miért is kellett menni, vagy, hogy egyáltalán mondta-e valaki, hogy tessék, akkor lehet menni, vagy parancsba adták, hogy na, indulás! Egyszerre indult mindenki, a kapu nyitva volt, őrök sehol, nem kérdezett senki, mert nem is volt senki, akit kérdezni lehetett volna, egymást meg azért se, mert megszoktuk, hogy ezt nem lehet. Pontosabban nem illik, hiszen mi mindent tudunk. Tényleg mindent, legalábbis, ami az üzemeltetéshez elengedhetetlen, és hát mi azért voltunk ott, hogy üzemeltessünk. Úgyhogy nem szólt senki semmit, vagyis mindenki úgy tett, mintha mindent pontosan, világosan értene, hogy mi történik most.
 
Évekkel később merült fel bennem a kétely először, hogy talán nem csak én, hanem esetleg, más is volt ott, akinek nem volt világos, mi is ez az egész? Évekkel később jutott eszembe, hogy talán mi okoztuk az egész pusztulást azzal, hogy azon a napon, dél, vagy éjfél előtt nem sokkal felálltunk, és nem törődve a számlálókkal, a nyomásmérőkkel, rezonancia-oszcillátorokkal, és a műholdképekkel, nem törődve az akkor már világosan bemérhető vészjelzésekkel sem, otthagytuk a szolgálatot.
 
Most úgy érzem, kissé előre rohantam. Pontatlanul fogalmazok, ami a kételyt illeti. Mert a valóság az, hogy a kétely már megvolt azon a bizonyos, vagy még inkább nagyon is bizonytalan napon. Dél, vagy éjfél körül történt, és már önmagában ez a bizonytalanság, ami nem a visszaemlékezés bizonytalansága, és nem az azóta eltelt idő, a felejtés, vagy az időskori szenilitás számlájára írható, hanem akkor, és ott teljesen jelenvaló, és mondhatni teljesen valóságos és minden kétséget kizáró bizonyosság volt, hogy: az időpontot nem lehet eldönteni. Vagy másképpen mondva, úgy tűnt akkor, hogy nincs különbség dél, vagy az éjfél között. És aki helyzetünket kicsit is ismeri, aki tisztában van egykori feladatunk különlegességével és fontosságával, aki fel tudja mérni, mit jelenthetett ez a bizonytalanság a számunkra, az rögtön megérti, hogy milyen súlyos válsággal kellett nekünk szembe nézni.
 
Megint pontosítanom kell, elnézést. Mert éppen ez a lényeg. Hogy senki sem volt, és azóta sincsen, hogy nem létezett és ma se létezik egyetlenegy ember se a földön, aki mindezt megérthetné. Mert a következmények ismertek ugyan, és ma már történelem, de éppen ezek, a katasztrófák, a gazdasági, ökológiai és társadalmi összeomlás, a kirobbanó háború, az éhínség és a halálos járványok, ezek mind, ebben az összefüggésben csak arra jók, hogy eltakarják, elrejtsék, és végül is megérthetetlenné tegyék azt, ami történt. És nem az okokra gondolok, mert azokat az első pillanattól kezdve keresni kezdték, ahogy a felelősöket is, teljesen hasztalanul persze, mintha a megnevezés és számonkérés bármilyen módja megszűntetné, vagy legalább elviselhetővé tenné a káoszt, mintha a bűnbakok hátukon az elkövetett és rájuk olvasott bűnökkel kiűzhetőek lennének a pusztába, amikor már puszták sincsenek, vagy még helyesebben, csak a pusztaság létezik, milliárd és milliárd ember pusztasága.
 
Szóval már ott volt a kétely azon a napon, abban a meghatározhatatlan órában, hogy éjfél-e, vagy dél. És ez a kétely nem a mért eredményekre, azok pontosságára, vagy a belőlük levonandó következtetésekre és a szükséges eljárások, és műveletek haladéktalan végrehajtására vonatkozott. Mert pontosan tudtuk, hogy a rendelkezésre álló információk, a már említett vészjelzések esetén mi a teendő. Erre voltunk kiképezve, ez volt a feladatunk, és mindannyian tisztába is voltunk ezzel. Amivel nem voltunk tisztában, legalábbis gyanúm szerint rajtam kívül a többiek se, hogy mindez mikor történik? És ez teljesen független volt attól, a külvilág számára is tudott ténytől, ami miatt a számonkérést éppen rajtunk kezdték, hogy miután valamelyest rendeződött a helyzet, minket vettek elő, állítottak bíróság elé – a szerencsésebbeket legalábbis, mert a többiek közül sokan öngyilkosok lettek a teljesen vakon, és minden cél nélkül kirobbanó lincselések, és brutális mészárlások miatt. Szóval függetlenül a ténytől, hogy nekünk vannak a világ legmodernebb műholdjai, szuperszámítógépei, és az óceánok mélyétől, a világűrig a legpontosabb szenzorjai, és nem utolsó sorban a világ legtehetségesebb és legjobban képzett tudósai, ahogy rólunk még korábban beszéltek – tehát mindezektől függetlenül, vagy pontosan ezért, egyébként most már hajlamosabb vagyok ezt gondolni, hogy pontosan ezért, nem lehetett eldönteni, hogy dél vagy éjfél. Jó, talán ez így nem érthető.
 
A legjobb, ha konkrétan kimondom, mire gondolok. Hiába a mi feladatunk volt az a globális előrejelzés, elemzés és szükség esetén a megelőzés vagy elhárítás, ami nem csak a már tudott technikai, de egy sor kevesek által ismert viselkedés elemző, egyénileg, de akár általánosan is alkalmazható tudatmanipulációs apparátust is biztosított a számunka, ha mindezekkel együtt még valami egészen mást is megkaptunk, amiről a mai napig nincsenek és talán soha nem is lehetnek bizonyítékok.
 
És ez az egészen más maga a bizonytalanság. Ezt konkrétan értem. Leegyszerűsítve, hogy világos legyen. A csúcstechnológia, a magasan képzett szakemberek feladata, a mind külső, tehát kozmikus, ökológiai, vagy klimatikus, mind belső, vagyis társadalmi, politikai, vagy etnikai értelemben vett katasztrófák kialakulásának megakadályozása, vagy a lehető legkisebbre redukálása volt. Tehát mindannak a megakadályozása, ami felfordulást, káoszt okozhat, ami veszélyeztethetné végtelenül és érthetetlenül bonyolult világunk törékeny működését. És erről nem volt szó. Hogy nekünk végső soron magát a bizonytalanságot kell felszámolnunk, vagy ha nem is lehet, biztos kézzel tartanunk. Mert a világunk ezt az egyvalamit képtelen kezelni és elviselni. És erről mindenki hallgatott, talán nem volt kimondva sohase, de nem nehéz belátni, hogy erről volt szó, már a kezdetektől fogva. És éppen ez a bizonytalanság lett bezárva azokba a gépekbe és azokba a módszerekbe és eljárásokba, amikkel nekünk nap, mint nap dogoznunk kellett. És félreértés ne essék, nem az úgynevezett hibahatárra gondolok, hogy a mért, vagy kikövetkeztetett adatok egy bizonyos hibaküszöbön belül érvényesek csak. Ennek kezelésére a lehető legprecízebb és legátfogóbb módszereink voltak. Én a tökéletes, vegytiszta bizonytalanságról beszélek, ami örökkévaló, felszámolhatatlan, és végső soron uralhatatlan.
 
És az ember megtehet mindent annak érdekében, hogy kiküszöbölje, hogy ezt a homokszemet a gépezetből kitakarítsa, csak hát nekem úgy tűnik, maga a gépezet is homokszemekből épül fel. Vagyis ha fel akarnánk számolni a bizonytalanságot, mint olyat, magát a gépezetet – és itt mindenki gondolhat, amire csak akar, tehát magát a gépezet kell lebontani. És én azt gondolom, hogy ez volt az, ami miatt felálltunk és elindultunk akkor délben, vagy éjfélkor. Hogy akkor jött el az a fázis, a mért adatok, az egyre világosabb vészjelzések akkor álltak össze egy máig érthetetlen, vagy mondhatni teljességgel bizonytalan, de ebben a bizonytalanságban tökéletesen biztos egésszé. Akkor kezdődött meg, amit azóta szétbomlásként emlegetünk, és ami azóta is tart. És én ennek a végső folyamatnak az egyik első, és még értetlen tanúja voltam, akkor délben, vagy éjfél előtt nem sokkal.
 
 
 
Molnár Lamos Krisztina
Prologue
(Kertész Jenő: Prologue)
 
Ül a kismetrón, elcsípte, most az éjszaka után végre átmelegszik. Két tenyerét a combja alá teszi, az ülés kárpitja jólesően puha. Megvannak a maga járatai, ismeri a várost, az elmúlt három évben kitapasztalta, reggel nyolc előtt sehol sem járnak ellenőrök. Hajnali négykor, amikor decemberben már tűrhetetlenné válik a hideg, minden nap felébred.  A kartonpapírokat összehajtogatja, a bevásárlószatyorba összetekerve bepakolja a huzat nélküli paplant, és az egész pakkot elrejti a szellőző kürtőbe. Azután útnak indul. Az egyes villamos és a kisföldalatti a legjobb helyek. Itt jobb napokon van, hogy tíz óráig nem is zavarja senki. Nekidől az ablaküvegnek. Érzi a saját szagát, de nem tud mit tenni, a nyilvános, hajléktalanoknak megnyitott fürdőbe már régóta nem mer bemenni, tavaly, amíg mosdott ellopták az egyetlen cipőjét. Még szerencse, hogy nyár volt. Ilyenkor télen ezt nem szabad megkockáztatni. Szipogni kezd, az orra elered, hálás a test, meghatódik a melegtől. Mielőtt elalszik a tegnap jár a fejében.
 
Minden nap egyforma. A kora reggeli utazás 9-kor ér véget, akkor, amikor megjelenik az első kaller és leszállítja. Utána a melegedőbe sétál, ahol kiírva a faliújságra megtalálja az ételosztások helyszínét és az egyéb karitatív programokat. Sorban áll. Vízszintes vonal a sor, egyenes, mozdulatlan. Csak az ablakhoz lépve emelkedik ki belőle egy-egy függőleges vonal. Rovátka. Felnyúl a csomagért, a kezébe kapja, felírják a nevét. Az alsó sorba aztán bevésnek egy rovátkát, ötösével áthúzzák, így könnyebb számolni, számon tartani, hányan voltak aznap. De a név is fontos, jogosulatlan ne jusson adományhoz senki. Kétszer se álljon sorba. Vet egy pillantást az órára, visszaballag a melegedőbe, vagy leül egy padon, hogy az ennivalót elfogyassza, kedve szerint és jó idő esetén letelepszik az Oktogon sarkán, lába közé teszi a sapkáját, előrenyújtja a kezét, a nyitott és üres tenyerét.
 
A tegnap délután és az este jár a fejében. A vele egykorú szivar, aki pénzt adott, majd azután meghívta arra a forralt borra. Nézett rá a kerek szemeivel, várakozva nézte őt, mintha választ akarna, magyarázatot. Ugyan mire? Majd ő fogja elmagyarázni neki? Éppen ő? Történetet várt a fószer, valami tanulságot, ismeri ezt a típust, de ő már nem beszél. Nem mondja el, ki volt, mi volt és hogy jutott ide. Idáig. És nem csak a sajnálatért. Az elején még kedve lett volna odavágni mindenki szemibe, hogy a fene ette volna meg! Kezdetben még dühöt érzett, gyűlöletet a saját sorsa és másoké felett és szerette volna letörölni azt a szánakozó elbizakodottságot, amit a járókelők arcán látott. Igen. Legszívesebben elmondta volna mindenkinek, hogy ő sem volt akárki, villamosmérnök, hogy tanult ember, nem egy leszakadt csöves, hogy három nyelven beszél és szerette az anyja, amíg élt és hogy ő is szerette a fiát, aki most Amerikában Isten tudja hol lakik, és hogy gondoskodott mindenkiről, mióta csak kenyeret keresett. Vajon ki tehet arról, hogy most nem maradt semmi, senki, mindezt viszonozni, róla gondoskodni?
 
Érzi a saját szagát és nem tud mit tenni. Bársonyos bőrű kicsi csecsemő volt pedig ő is, a családtagok a rózsaszín talpát csókolgatták. Anyatej-illatba temetik most az emlékek. Az álom meglepi, a vonat ringatja, akár az öl, a munkába igyekvő emberek motozása, fészkelődése és mormolása átszűrődik hozzá tompán mint a hasfalon, lám, itt nyugszik ő, az emberiség méhében, s az álomból riadáskor majd megszüli őt ma is a hajsza, a haszon, a vagyon. Vajúdó világ, nincsteleneket szül, hajléktalanokat. Minden egyes napon. De most advent van. Ilyenkor jobb. Kegyelmesebb a halál is, ha tudni, hogy van születés van és lesz feltámadás. Az a férfi tegnap három pohár bort fizetett neki. Nem mesélt neki, nem beszélt magáról, már nem látja értelmét. De hálából meghívta az esti koncertre, akkor is, ha tudta, hogy nem fog eljönni. Kár érte. Szép volt. Járt hozzá vacsora is, halleves, meg fejenként egy egész rúd beigli. Mára marad a két zsömle, mindjárt beáll a sorba, átveszi.
 
 
 
Kertész Jenő
Pro(filos)
(Deák Csillag: Profil)
 
Ma sem tudom, miért vállaltam el ezt az önkéntes munkát. Egy biztos, a döntés megosztotta a környezetemet.
– Karitatív tevékenység – magyarázták családtagjaim és barátaim a külvilágnak.
– Nemes gesztus, jellemző rá – toldották hozzá.
– Ezek nem érdemlik meg a törődést – zsörtölődik Ervin, aki mindenen zsörtölődik, de nem fárad bele az igyekezetbe, hogy egyszer majd megváltja a világot.
 
Ervin, a gázóra-leolvasó szociológusnak tartja magát.
– Parazita életmódra vannak kódolva – jelenti ki. Hozzáteszi, voltak Európában, ahol már a tizenkilencedik század végétől begyűjtötték a hajléktalanokat és emberségesen végképp elaltatták őket – és bólogat hozzá. – A rehabilitáció költségei megterhelik az államkasszát…
 
Vélemények és pofonok. Van mindenkinek és jut mindenkinek. Emberségesen végképp… – cseng a fülembe.
 
Tevékenységem árnyalt. Tárgyalni a pékséggel az ingyen zsemlék ügyében. Ők majd az adóból leírhatják. Kilincselni a bürokrata, önmagukat jótékonynak kikiáltó szervezeteknél, hogy finanszírozzák a zsemlébe valót.
 
Kora hajnaltól gyártottam a szendvicseket, miközben üstben főztem a teát. Nyolcra éppen hogy beestem az irodába. Szerencsére csak két megállónyira van a tényleges munkahelyem. Tizenegy után, az ebédszünetemben, visszatértem és begyújtottam a már dermedt üst alá. Sok időm nincs. Legkésőbb egy órára vissza kellene érnem.
 
Nem várom meg a déli harangszót. Kinyitom az ablakot, közöttünk szabványos rács. Az életunt profilok a kisablak előtt egyenként felém fordulnak, és mintha kissé felélénkülnének. Igyekszem kedvesen mosolyogni, hátha beindul a derű láncreakciója. Közben nem tudom feledni Ervin eszmefuttatásait. Fogy az idő, fogynak a csomagok. A sorban állók is ritkulnak lassan. Az utolsók a legszerencsésebbek. Ők már meleg teát kapnak.
 
 
 
 
Előzmény:
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.