„Mi az, hogy Palics?”

Tolnai Ottót köszöntötték 75. születésnapján tisztelői, barátai, kollégái a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Humoros történetek kavalkádja gomolygott elő a költő felelevenítette életepizódokból.

Igaz mesék szövevényes szálai fonták be a PIM dísztermét – az ünnepelt történetei nyomán egyre sűrűbben fogott közre bennünket, hallgatóságot e tarka pókháló, és lettünk részei egyetlen nagy történetnek, melyet úgy hívnak: Tolnai Ottó. E „tolnaiottóság” hangulatát a Flamingó térde című dokumentumfilm alapozta meg, amelyet eredetileg a 2002-es Filmszemlén mutattak be, és a születésnap alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum vetítőjén is lepergett. A Villányi László és Hartyándi Jenő rendezte rendhagyó kalauz a költő életének színterein vezeti végig a nézőt, megidézve azokat a műveket, amelyeket Szabadka, Palics, Ókanizsa, az Adria és Homokvár ihlettek. Felvonulnak benne műveinek állandó hősei, legyenek azok emberek, folyók, fák, állatok… 

Pillanatkép A flamingó térdéből

A vásznon megszólalók után az esten jelenlévő barátok vették át a szót, immár „élőben” gratulálva az alkotónak. E. Csorba Csilla megnyitója után Radics Péter, a Digitális Irodalmi Akadémia vezetője szavait Havas Judit tolmácsolta. „Nélküle a vajdasági és anyaországi irodalom másképp nézne ki” – állapította meg Radics, majd a tengerélmény motívumát emelte ki a költő életművéből. „Neki köszönhetjük, hogy oly sok viszontagság után van tengerünk. Beltengerünk” – üzente a szöveg, és ötletesen az „Új Tolnai Világlexikonából” idézte a beltenger definícióját. Hiszen nem tudja nála senki hitelesebben leírni: tenger. S végül a tanulság: Tolnai bárhová is „hajózott”, mindig ott maradt a régi kis utcájában, gyerekkora helyszínén. Ez az ő beltengere. 

Radics Péter a tenger költője előtt tisztelgett (felolvasta: Havas Judit)

A régi jóbarát-kolléga, Villányi László egy verssel köszöntötte az ünnepeltet. A Vér – Tolnai Ottónak című költemény három álmot foglal magában, igazított el felolvasása előtt a költő. Az egyik Homokvárhoz, Palicshoz kötődik, a másik egy ’95-ös amerikai utazáshoz, ahol együtt jártak Ottóval és feleségével, Jutkával; a harmadik pedig legelső közös sétájukhoz a Vértó mellett (ez utóbbi mozzanatot a Flamingó térde című filmben is láthattuk felvillanni).

A felkavaró vers után prózával folytatódott a köszöntések sora: Danyi Zoltán legújabb regényéből, A dögeltakarítóból olvasott fel egy részletet. Ám mielőtt ezt meghallgathattuk volna, az író megosztotta a közönséggel: Tolnai Ottó iránti tiszteletből valamennyi művébe beemelt egy-egy szót mesterétől, ebbe a legutóbbi regényébe a „jerikói rózsát”. A felolvasott részletben a főhős Splitből, egy katedrális tornyából próbál eltekinteni Újvidékig, pillantásával legyőzve az előtte tornyosuló hegyeket, dombokat, fennsíkokat, míg meglátja a só borította, hófehér vidéket. Tolnai Ottó azzal egészítette ki az elhangzott részletet: Danyi Zoltán valóban vendégük volt egyszer Splitben, és szoros kötelék fűzi őket össze; Zoli zentai, ahol Tolnai gimnazista éveit töltötte. Danyi végül átadta ajándékba a regény egy példányát, melyet legutóbbi találkozásukkor „visszatartott”, hogy itt nyújthassa át. 

Danyi Zoltán zentaiként félig-meddig földije az ünnepeltnek

A születésnapi üdvözletek sorát zárva Németh Dani felolvasta Beszédes István frappáns, közvetlen sorait, melyek humorát leginkább csak a beavatottak érthették, de az mindenki számára világos volt, hogy egy régi és mély barátság csillog ennek az üzenetnek a mélyén. 

Beszédes István is távolról üzent, a tréfás sorok tárgya épp az volt, hogyan nem kapott fuvart Budapestre

A filmvetítést és a köszöntőket követte maga a beszélgetés. Gyimesi Tímea, a Szegedi Egyetem kortárs irodalomelmélet- és filozófiakutatója hangsúlyozta, mennyire megtiszteli a felkérés, ám szakmai mélységekbe vesző, magukba bonyolódó, elméletieskedő kérdései (inkább állítások) még egy egyetemi szemináriumot is élvezhetetlenné tettek volna. Egyetlen „dolog” mentette meg a beszélgetést: maga Tolnai Ottó. Az ő válaszai ugyanis kérdésektől függetlenül szárnyaltak – ezeket hallgatva egész életutak rajzolódtak ki a hallgatóság előtt. 

Tolnai Ottó felmutatta egy frissen készült, szomorú aktualitású kis szobrát: két szög között áttekert drót. "Attól féltem, nem engednek át vele a határon..."

Érdemes felidéznünk ízelítőként néhány futamot Tolnai Ottó páratlan humorú történeteiből, amelyek egymásból kacskaringóztak elő, egyre újabb leágazásokkal, míg a hallgatóság jólesően vesztette el a fonalakat a meseáradatban. Valamennyi történet festőkhöz, festményekhez kapcsolódott – mint a költő bevallotta, élete legfontosabb színterei a műtermek, ezekről szeret a legjobban írni. Így került elő egy Giacometti-tanítvánnyal való megismerkedése, akitől az adriai és az Azúr-parti azúr közti különbséget igyekezett ellesni, vagy a Richter-kép, amelynek láttán meg volt győződve, hogy a Tisza-partot ábrázolja, mígnem egy képeslapon rábukkant, hogy Velence látható az alkotáson.

Örök életű anekdota a költő barátsága egy idős palicsi festőbácsival (e történet az esten sokat idézett Kalapdoboz című Tolnai-kötetbe is bekerült), aki a világ legnagyobb tudósaival, gondolkodóival levelezett. Tolnainak egyszer betekintést engedett e levelezésbe, s a lapok között bukkant rá a költő a Szilárd Leóval váltott soraira. A tudós a festő atommaggal kapcsolatos kérdéseire akkurátusan kifejtette válaszát, majd a levél végére odakanyarította: „Mi az, hogy Palics?” Látta ugyanis a levél fejlécében a szót, s nem tudta mire vélni. „Ez lett az én filozófiai alapkérdésem” – tette hozzá mosolyogva Tolnai Ottó. 

"Mi az, hogy Palics?"

Nem kevésbé megkapó história a festőé, aki „fölment a képre”, mint ama kínai mester a legendában. Ivanyos Sándor volt ez a művész, aki váltig állította Tolnai faggatózására, hogy már rég nem fest semmit, és készséggel beengedte a műtermébe is a kíváncsi költőt. Ott viszont gyönyörű vásznak sorakoztak – idézte fel Tolnai –, mire csodálkozva kérdezte a festőtől, miért mondta, hogy nem dolgozik már semmin. Az kitartott mellette, hogy csakugyan így van. Hát akkor ezek mik? – bökött a vásznakra Tolnai, mire Ivanyos legyintett: a vásznakon szokta szárítani gyógynövényeit, és a klorofill zöldje beitta magát a szövetbe. 

A Grenadírmars című kötet is sokszor előkerült a beszélgetésben

De megtudtuk azt is, hogyan lett egy giccs-sasból Svédország nevezetes festménye. Tolnai egy újvidéki házban látta meg a falon az irritáló mázolmányt, amelyen a háborgó hullámok fölött egy sas lecsap egy halra. Mint a háziasszony elmesélte, a férje hadifogságban egy újságból vágta ki a képet, mert megtetszett neki, s hazatérve magával hozta. A házukba elszállásoltak egy orosz tisztet, aki festegetett, s a ház ura megmutatta neki az újságkivágást. A tiszt megfestette, így került a falra. Évekkel később Tolnai Stockholmban járva egy kiállításon pillantotta meg a festményt – amint épp a svéd király nézegeti nagy figyelemmel. Mint barátjától megtudta, a svédek egyik legnagyobb becsben tartott képe ez. 

Gyimesi Tímea képzőművészeti esszéiről faggatta az író-költőt

Aztán hallhattunk még megannyi kalandos történetet a költő tárgyakhoz való vonzódásáról; a lakásában fő helyre kirakott kaptafáról, amely „Isten félig elkorhadt lába, amint lassan megeszi a szú” (ez több Tolnai-szövegben is előfordul); vagy egy meghökkentő helyről származó szűcs-kaptafáról, mely máris újabb irányba kanyarította a beszélgetést. Vagy ott volt a kalapdoboz, amelyet egy kiállításmegnyitón készítettek a költőnek sebtiben, no és az Anna Frank naplójában felbukkanó kalapdoboz, amellyel egy hölgy jelenik meg, és egy éjjeliedény van benne. 

A nevezetes Kalapdoboz című kötet

Álljon itt a sorjázó anekdoták zárásaképp annak a története, hogyan született meg végül magának Tolnai Ottónak a portréja. Az est első köszöntőjének szerzője, Radics Péter sokáig nógatta a költőt, hogy festesse le magát, mert a Digitális Akadémia szerzőiről mindig megőriznek egy portréképet. „Engem viszont elfogott a pánik a gondolattól, hogy mint egy akadémikus polgár majd ülök, és közben valaki festeget” – fogalmazott Tolnai. Végül talált egy baráti festőt, aki elvállalta a munkát, ám ekkor meg azon kezdett szorongani, mi lesz, ha nem tudja majd vállalni a végeredményt. Egy nap a szobájában Tolnai rábukkant egy különösen szép papírlapra, amely négy ablakra volt osztva. Elkezdett festékbe mártogatott gyufaszállal pingálni az ablakokba, s végül mindegyikbe huszonöt hasonló, négyszer négyes önarcképet csinált magáról. (Ez a munka jelenleg „100 önarckép” címmel Szegeden van kiállítva.) Közben elkészült a festő is két képpel, lehetett választani. „Én azt választottam –mesélte Tolnai Ottó –, amin a feleségemmel örökített meg bennünket egy kiállításon. Jutka háttal áll, én egy megnyitóbeszédet olvasok fel.” A történetet azzal zárta a költő, hogy egy pszichológus barátjuknak a festményt megpillantva ez szaladt ki a száján: „Milyen érdekes, ezen a képen Jutka háttal áll, de ő dominál.”

Szöveg és fotók: Laik Eszter