Deák Csillag – Művészkertben
Gross Arnold kiállítására tartva már látom a számomra oly ismerős erdélyi tájat, Torda vidékét, Marosvásárhely és Kolozsvár között, harminc évig éltem ott, és álmomban gyakran most is arra járok.
Nem ér csalódás, amikor belépek a Klebelsberg Kultúrkúria impozáns kiállítóterébe. A tordai kertbe csöppenek, a művészek kertjébe, az emlékek kertjébe érkezem, és a madarak kertjébe, ahol kertvárosi álmok elevenednek meg. Nemcsak látom, hallom is a zsibongást, a természet rezdülését, az öröm ünnepét, a mindennapok pillanataiba ágyazva. Otthon vagyok.
Gross Arnold kiállításán válogatást látok az alkotó életművéből, rézkarcaiból és más grafikai eljárással készült alkotásaiból, valamint festményeiből, melyek még tárlaton korábban nem szerepeltek. Művei tematikailag kilenc kategóriába sorolhatók: tájképek, fák, virágok, kertek, városképek, műtermek, művészet, emléklapok és ún. klasszikus rézkarcok, ceruza-, tus- és ecsetrajzok. Jellegzetes rézkarcain egyetlen négyzetmilliméternyi területet sem hagy szabadon, reális elemekből építi fel szürreális, derűs univerzumát.
Folyamatosan dolgozott a rézkarc-műfaj teljes megújításán, hogy a korábbi egyhangú, fekete-fehér műveket színes, sodró lendületű, de mégis nyugalmat és harmóniát sugárzó alkotások váltsák fel. A zöld és narancs, az aranyszín beragyogja műveit, és sugározza az életszeretetet, a természet kimeríthetetlen szépségét. Minden helyet sajátos világának városai és lakói, apró lényei, virágai, fái, csodanövényei népesítenek be. Ars poeticája is ez volt: Annyi gond, baj, bánat és szörnyűség vesz körül minket, hogy azt nem szabad még a művészetbe is beengedni.
Gross figurái között számos nem élő alak található,mégis jelen vannak, élnek, léteznek, hozzánk tartozóak, és nem kérdezünk rá, miért is van szükségünk tárgyainkra, milyenné leszünk általuk, és milyenné, ha hiányoznak a tárgyaink, állataink. Művei vallomások (Kondor Béla-emléklap – a modern művész és a világ viszonya, 1973), van bennük valami kódexszerű, veretesség, ódivatú (Művészek kertje), mintha a művész menekülne a világ elől, és bezárkózna egy általa létrehozott univerzumba. Ám Gross Arnold világa nem az elzárkózást sugallja (Kertvárosi álmok II, 1970-es éve), hanem épp ellenkezőleg, a befogadást, a beletartozást. Mintha Noé bárkáját rajzolná meg, de már korunkat is megidézve, Noé hajójára helyezve, egy bárkában már el se férnének alakjai, teremtményei. De azt is mondhatom, hogy kataklizma is van a képeken, egy világ tűnhet el, ha nem vigyázunk, és ezért azt őrizni kell és megidézni, felidézhetővé tenni. Másképpen: életünk részévé tenni (Reneszánsz, 1970-es évek).
A művésznem tesz különbséget, hogy most mi fontosabb, az emberi vagy az állati, növényi, ásványi lét. Számára egyaránt fontos az élőlény és a tárgy státusza, sajátos világa mindegyiket önálló értéknek tekintette. Horizontja széles, látásmódja mély. Nem él kettős életet, inkább olyan vándorló léleknek mondanám, amely több alakban is képes megjelenni és eltűnni, jelen lenni. Világot teremt, olyan világot, amit ismer, vagy képes megismerni. Egzisztenciális értelemben nem evilági, de metafizikai értelemben sem mondhatjuk túlviláginak. Ez a közteslét az, ami szabadon engedi működni, gondolkodni és alkotni. Gross Arnold irgalmas uralkodó, szultán, császár, aki mindvégig a földön jár és kel, nem Dante Poklába tart az útja, hanem az istenek földjére. Figurái sorsszerűnek és kiszolgáltatottnak tűnnek, de helyzetükben ott a szabadság lehetősége (Az öröm ünnepe, 1960-as évek), hogy történhet másként is, mint ahogy történt vagy történni fog a jövőben. Jelenben élő jövő az, ami misztikussá is teszi műveit, mintha a jövőből néznénk vissza jelenünkre, amely nem fejeződött be, folytatódik.
Az idő mozgás is, és bár Gross Arnoldnál úgy tűnik, hogy megállt az idő, valójában nem, folytonos a változás, figuráinak, tárgyainak különböző helyei és terei vannak (Madarak kertje, 1960-as évek), ezzel időben sem azonosak korábbi önmagukkal. Mondhatnánk, hogy Gross világa anakronisztikus, ezzel részben igazat mondanánk, de elfelednénk ugyanakkor azt a tényt, hogy keserű tapasztalatát fogalmazta meg a világról, egy olyan korban, amikor a művész nem lehetett szabad. Nála semmi sem fekete-fehér, a képek színezése nem azt jelenti, hogy rózsaszínben akarta látni saját világát, csak eszközként használta az iróniához, a szatirikus önfeledtséghez (Emlékek kertje III., 1972).
A Képes Krónika elevenedik meg, Gross vall magáról, a világról, a természetről, az emberekről, férfi–nő kapcsolatáról, utazásról. Az Életről, az Édenről, amire vágyunk, amit nem ismerünk, amit talán soha sem fogunk megismerni. Mindarról, amit a művész megtapasztalt és átélt (Tordai kert II), ami körülvette őt. Ebből a világból és élményzuhatagból emelte ki és fejlesztette ki univerzumát (Beszélgetések a barátságról, 1960-as évek), a látásmód sajátosságát és ismételhetőségét. Közellépett a szeme elé táruló látványhoz, és ahhoz a képhez is, ami szeme mögött megszületett.
Eszembe jut Gross Arnold egy interjúja, amelyben arról vall, hogy a fotó mennyire fontos számára, a fotón minden mozdulat leállt ugyan, a folyamat kockákra merevül, és ő mégis érzi bennük a mozgást. Gross Arnold képi világában is mozgalmasságot látok, varázslatos, mint a repülés. Álomszerű. Úgy is mondhatnám, mindegyik műve egy film. Gross Arnold a rézkarc Fellinije.
Gross Arnold belső tájai lenyűgöznek, mert elevenek és sorsszerűek. A Monarchia békeidejét idézik művei, a békét és a gyarapodást. Nincs önismétlés, ha figurái feltűnnek máshol is. A varázsló eltöri pálcáját, írta Szerb Antal, Gross Arnold sokáig varázsolt, rajzolta halhatatlan műveit, pálcája sérthetetlen. Most is varázsol.
Gross Arnold egy olyan világban alkotott, amely szigorúan ellenőrizte, hogy az emberek mit álmodnak, mit gondolnak, különösen, ha művészetről volt szó.Sorolhatnánk a grafikusnemzedék híres alakjait, Rékassy Csaba, Gyulai Líviusz, Kondor Béla, Konecsni György nevét, akik a rézkarcokban, a klasszikus műfajban találták meg művészi szabadságukat, önkifejezésük, vizualitásuk új nyelvét, formáját. A diktatúra évei megkímélték e művészeti ágat, mivel – ellentétben a festészettel és a szobrászattal – e műfajt kevésbé lehetett propagandacélokra felhasználni. Gross Arnold is rézkarcaival, egyfajta új, totális vizualitással megalkotott műveivel válik népszerűvé. Művészi totalitás áll szemben a totális hatalommal. Jellegzetes színezési technikájának köszönhetően minden egyes nyomata különbözik a többitől, a rézkarcokat saját kezűleg, külön színezte, ezért egyedi grafikáknak mondhatók.
Képeinek jellemzője a csodálatos, gyermeki mesevilág és az eposzi elbeszélés, drámával fűszerezve (Emlékek kertje III., 1972). Karakterei visszatérőek, a bohóc, a madár, a vasút. Ma világokat lehet felépíteni a vizuális játékokban, birodalmakat, emberi közösségeket. Gross világa is egy univerzum, maga építette fel mitológiájának bonyolult hálózatát, kapcsolatrendszerét, égi és földi rendeket egyaránt idézően. Figurái kitöltik a teret, mintha attól tartanának, egyetlen szabad hely sem maradhat. Túlnépesedett, labirintusos világ, de figurái egymás mellett élnek, állatok és emberek (Az öröm ünnepe, 1960-as évek). Mindvégig ragaszkodik szülőföldjéhez, az erdélyi tájhoz, kertet épített, mintha a kertvárosban élne. Ez a kertvilág a középkort, a reneszánszot idézi, a fallal körülvett teret és várost. Nem reményvesztett világ, nem is nosztalgikus, de melankóliát féltve őrző világ Gross Arnold világa. Az élet szépségét nem kereste, csak felmutatta, szemléletmódjában hordozta a szépség iránti igényt. Nő és férfi egymáshoz való viszonya, erotikus kapcsolata végig jelen van műveiben, mintha Seherezádé meséit látnánk megelevenedni. Szubjektív világában törvényszerűségek uralkodnak, csak látszólag tűnik káosznak a látvány, megismerhetetlennek a figurák története. Gross a teljesség igézetében alkotott, de sohasem a világ fölött állónak képzelte magát, ha teremtett is, nem gondolta, hogy mindezt istenként teszi és teheti. Műveit boldogság-szigetként is felfoghatjuk (Reneszánsz, 1970-es évek).
Érzékenysége a világi dolgok meglátására, képbe foglalására, holt tárgyakat elevenné varázsolására vitathatatlan (Kondor Béla-emléklap – a modern művész és a világ viszonya, 1973). Nála élő és holt (legyen az ember vagy tárgy) egyaránt fontos, úgyszólván egyenrangúak. Belakott világa mesevilág ugyan, de igazán így lesz valóságossá, így szabadul meg a képzelet szülőburkától, felemeli az emberi tekintetet, a földről az ég felé viszi (Kertvárosi álmok II, 1970-es évek). A tudat alatt létező emberit is tetemre hívja, az álom újra és újra utat tör magának, felébredve is látjuk, valóságosnak hisszük, amit álmodtunk. Az időrend felborul, az éjjel lesz nappallá, a nappal meg éjjellé. Az idő különös formában jelenik meg Gross Arnold műveiben. Az idő tárgyi vonatkozásban változik, van jelen képein. Vagyis a jelenben látjuk a múló időt, mert nem követi, de nem is előzi meg az utána következő időszakaszt. Időzavar, mondhatnánk szkeptikusan. Gross képi jellé varázsolja az időt, amely állandónak tűnik, de jelek sokasága mutatja, az idő változik, folyik.
Az üresség oldaláról is megközelíthetjük a műveket. A képi telítettség kényszeresen vállalt módját. Nincs üres hely, minden foglalt, mindenütt van valaki vagy valami. Az üresség teljessége ebben az értelemben nem használható fogalom, de abban az értelemben igen, hogy az üresség így válik elfedetté, eltakarttá, mind időben és mind térben. A telített kép leplezi, hogy egy olyan világban létezik, amely üres és hazug világ. Gross Arnold igazsága, hogy korának ürességét képes szimbolikusan megragadni, nem vonható kétségbe.
Karneváli forgatagban érzem magam, maszkok és nevetések, bolondok és bohócok, angyalok és madárijesztők, festő és akt, út és vasút, repülők és propellerek, virágok és kertkapuk világa köszön vissza a képekről. Nem a Száz év magány, az élet maga, amely örömet jelent, ha részesei vagyunk. Gross Arnold részeseivé tesz bennünket az örök karneválnak. Álruha, maszk nélkül.
Gross Arnold (Torda, 1929) grafikusművész, mesterei Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György és Koffán Károly voltak. A rézkarc műfajának megújítója, rajzain, színes rézkarcain generációk nőttek fel, meghatározó egyénisége a XX. század magyar képzőművészetének, vizuális kultúrájának. Képeit csodálatos, gyermeki mesevilág jellemzi. Jellegzetes színezési technikájának köszönhetően minden egyes rézkarc nyomata különbözik a többitől.
Gross Arnold: Madarak és Angyalok című kiállítása
2015. 03. 27.–2015. 04. 19.
Klebelsberg Kultúrkúria
1028 Budapest, II. kerület, Templom utca 2–10.
