Díjak és ellenségek

„…van legalább húsz magyar író, akik ha összehozzák ezt a díjat, bármelyikük, mekkora szenzációnak számítana, milyen ájult, elcsukló hangon fontoskodna a kórus, és magyarázná el a díj jelentőségét.” – Szőcs Géza válaszol Farkas Wellmann Endre újabb kérdéseire.

Díjak és ellenségek

– Vegyük fel a fonalat ott, ahol két beszélgetéssel korábban abbahagytuk: a Janus Pannonius-díj eseményeivel...
– Erről az Irodalmi Jelen részletesen hírt adott, tegyük hozzá: egyetlen magyar folyóiratként, sőt talán lapként, még az újságok sem igen adtak hírt róla, hogy Magyarországon járt Amerika és Olaszország egy-egy világhírű költője.

– A New York Times vagy a La Repubblica azért tisztában van a díj jelentőségével.
– Igen, a költészeti Nobel-díjnak nevezik. Erről két dolog jut eszembe: az egyik, hogy mekkora eseménnyé sikerült felfújni az úgynevezett Erzsébet-díjat, amely egy lufi volt, ha még emlékszel rá...

– Nem.
– ...a másik, hogy sajtónk néhány éve még, marónak remélt gúnnyal, Szőcs Géza költői Nobel-díjaként emlegette a Janus Pannonius-díjat.

– Semmi kétség, ha a díj presztízse előtt mindenki kénytelen lesz meghajolni, ugyanez a sajtó már biztosan nem fogja a személyedhez kapcsolni.
– Ami nem is baj, hiszen nem az én szerepem fontos, hanem az, hogy a világ egyik legrangosabb irodalmi díja egy hajdani magyar költő nevét viseli.

– De ki az, akinek ez nem tetszett?
– Mindenkinek tetszett, kivéve a magyar sajtót. Ahol is a Magyar Narancstól és a Hócipőtől  a Hitelig, sőt a Magyar Hírlapig egyetértettek abban (példátlan konszenzus volt ez, meg kell adni), hogy ez a díj fölösleges, értelmetlen sőt, ha az én szerepvállalásomat is figyelembe vesszük, veszedelmes és elítélendő.

– Csak Szőcs Géza miatt?
– Honnan tudnám?

– Ha a világ legismertebb esztétáinak egyike, Marjorie Perloff részt vesz a díj zsűrijében, ha ugyanez a legnagyobb szingapúri költőnek is fontos, és akkor még nem említettük a többi kiválóságot, a magyarokat ez miért idegesíti?
– A kilencvenes évek elején leültem egyszer Sütő Andrással, atyai jóbarátommal. Elmondtam neki, hogy meggyőződésem szerint az RMDSZ-nek szüksége van egy napilapra. Lelkesen egyetértett. Erre azt is előadtam, hogy a lapot már elő is készítettem, és Új Ezred címmel megjelenés előtt áll. Sütő a fejét csóválta.

– Ne te csináld, érted? Ne te csináld! – mondta, s még az ujját is felemelte.

– Miért? – kérdeztem. – Azt hiszed, nem tudnám megcsinálni?

– Sőt  – válaszolta. – Biztos vagyok, hogy te tudnád legjobban megcsinálni.
– Akkor hát?

– Félnek tőled. Nem látod? Hogy képzeled, hogy lenyelnék, hogy még egy napilappal          is erősödjél? Hamarabb ki fognak nyírni, hogysem az újság megjelenne.

– Ebben most tévedsz, Andris bácsi. Holnapután már meg is jelenik az első lapszám.

Ez volt a konverzációnk Sütő Andrással. És igaza lett. Az első számok megjelentek ugyan, de aztán annyi. Soha többé nem lett lapja az RMDSZ-nek.

– Ez van a díjjal is?
– Te is tudod, van legalább húsz magyar író, akik ha összehozzák ezt a díjat, bármelyikük, mekkora szenzációnak számítana, milyen ájult, elcsukló hangon fontoskodna a kórus, és magyarázná el a díj jelentőségét.

– Ennél már jobb, ha hallgatnak róla?
– Beszéljünk másról.

– Jó, de maradjunk még a díjaknál. Tegnap olyasmit hallottam, hogy a József Attila-díj miatt kellett lemondanod az államtitkárságról. Amiért megváltoztattad az írószervezetek jelöltlistáját.
– Hogy ez mekkora baromság. Nem kommentálom.

– Nem változtattad meg?
– Volt egy hosszabb listájuk, és volt egy rövidebb. Mindkettőt ők állították össze. Én mindkét listát figyelembe vettem. Ennyi történt. És nem kellett lemondanom, sőt megdicsértek, amiért mertem értékalapon döntést hozni a megszokott maszatolás és „ez is kapjon, az se maradjon ki” taktikázgatás helyett. Arra a kérdésre, hogy ki érdemli meg a díjat, a kiállítás-támogatást, a filmfinanszírozást, a pavilon felépítését, bármit, úgy gondoltam, hogy becsületes választ kell adnom, a szakma iránti felelősség miatt is, meg a kormányzatnak is tartoztam ezzel, hogy legjobb lelkiismeretem szerint vegyek részt a munkájában.

– De mégsem az értékszolgálat fanatikusának képe él rólad a szakmában, hanem inkább valamilyen kulturális törökbasáé...
– ...aki jobban hisz magának, mint a kuratóriumoknak. Azért szögezzük le, hogy az általam támogatni javasolt filmtervek nagy többségéből kiváló alkotás született.

– Szász János pedig a filmjéért kapott díj gálaestjének nyilvánossága előtt köszönte meg neked a bizalmat.
– Szász kivételesen jellemesen viselkedett. Volt olyan színházigazgató, aki az én döntésemnek köszönhetően maradhatott a székében, mégis a legbutább közhelyeket nyilatkozta rólam.

– Ki volt az?
– Nem érdekes, elfelejtettem.

– Még egy szót a József Attila-díjról, aztán beszéljünk a pavilonról. Azt ígérted, összeállítasz egy válogatást azoknak a szerzőknek az írásaiból, akiket beemeltél a díjazottak közé, ezek szerint a hosszabb listáról. Értelemszerűen akkor kikerült néhány olyan név, akik különben megkapták volna a díjat. Azt mondtad, az általad preferált szerzők műveiből jobb antológiát állítasz össze, mint amilyet az előnyben nem részesített költők verseiből lehetne.
– Talán úgy fogalmazhattam, hogy az én antológiámnál biztosan nem fog tudni senki jobbat, izgalmasabbat, minőségibb irodalmat asztalra tenni, mármint a díjról az évben az én döntésem miatt lemaradt költők és írók munkáiból.

– És miért nem készült el ez az antológia vagy válogatás?
– Én úgy emlékszem, egyféle nyilvános megméretésre, összehasonlítási lehetőségre gondoltam. Vagyis, hogy leghangosabb kritikusaim állítsanak össze egy válogatást, ők a díjról lemaradt szerzőkből, én is megteszem ugyanezt a díjat kapott szerzők írásaiból, és nyilván kell egy kiadó, amely mindkét kötetet kiadná. De senki sem jelentkezett, hogy összeállítaná vagy kiadná azt az antológiát, pláne nem az általam javasoltat.

– Akkor marad minden így, ahogy eddig?
– Lehet, hogy nekem kellene lépnem, meg kiadót is keresnem. Ez igaz. Persze csak ha a kiadó úgy gondolná, hogy nem fenyeget a kockázat, tíz-tizenkét írót és költőt szembeállítani egymással, olyanokat, akiknek soha esze ágában sem volt ilyen kiélezett helyzetbe kerülni a másikkal, illetve másik öt-hat szerzővel szemben. Talán nem is kell két antológia, elég egy, a lényeg, hogy jó legyen. Neki is fogok minél hamarabb.

– Ma is ugyanúgy döntenél?
– Ma is ugyanúgy döntenék akkor.

– Ezt hogy értsük?
– Akkori eszemmel ma is ugyanúgy látnám.

– És a maival?
– Ma már lehet, hogy a legtöbb szerző helyett másvalakit javasolnék a díjra. Csak egyet-kettőt őriznék meg a rövid listáról. És további költőkre is gondolnék, nemcsak a két listán levőkre. De van itt valami, amit tisztáznunk kellene.

– Tisztázzuk.
– Amiket mondtunk, abból bárki úgy érthetné, hogy azt az öt-hat költőt, aki akkor végül is miattam nem kapott József Attila-díjat, nem tartottam s ma sem tartom méltónak a díjra.

– És valójában?
– Valójában ez a véleményem arra vonatkozott, hogy akkor, három évvel ezelőtt, 2012-ben mindent figyelembe véve (elsősorban a már felmutatott teljesítményt, meg hogy mennyire tűnnek ígéretesnek) szerintem kik jöhetnek számításba. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a többiek egy vagy hat évvel később ne érdemelték volna meg a József Attila-díjat vagy bármelyik másikat. De akkor, abban az évben az volt a konstelláció, hogy ki az, aki már idősödő korban, évtizedekig igazságtalanul mellőzve, most azonnal és kételytelenül megérdemli a díjat, mint elégtételt; másfelől, ki az, aki evidens tehetsége révén megérdemli mint biztatást és ígéretet: én ezeket a korrekciókat láttam igazságosnak és helyesnek. Persze van olyan is köztük, aki azóta is gyűlöl, és olyan üldöztetéses legendákat gyárt, hogy én három éven keresztül megszállottan kihúztam őt a listáról... Ezek persze a mesterség kockázatai. De ne a beteg lelkekkel foglalkozzunk.

– Mondj egy nevet, akit következő évben te is javasoltál volna a díjra.
– Előbb-utóbb mindenkit, kellő idő elteltével, hiszen ezek végül is mind kiváló szerzők. De a díjak száma egy adott évben véges. Infantilis dolog duzzogni, hogy csak három évvel később kaptam meg, pedig már mióta megérdemeltem.
– Azt hiszem, azt senki nem vitatja, hogy igen éles szemed van, vagy talán intuíciód. Rengeteg tehetséget fedeztél fel Erdélyben is...
– Na ez az, amivel nem mindenki dicsekszik közülük.

– ...az elsők közt elemezted Tóth Krisztina költészetét, a világ legjobb lírikusait díjazza az általad vezetett zsűri, a filmekről már esett szó.
– Köszönöm a véleményed, nyilván én is szoktam tévedni. De ha netalán úgy van, ahogyan mondod, akkor az egészből az a tanulság: minél jobb az ítélőképességed, és minél inkább ragaszkodsz hozzá, annál több ellenségben és gyűlöletben lesz részed.

– Az a baj veled, hogy mióta kormányzati ember lettél, annak tekintenek, nem pedig költőnek vagy kritikusnak.
– Igen, holott a jó kormányzatnak kötelessége a tehetség és az érték támogatása. Ennek a feladatnak, ha úgy tetszik, megbizatásnak, missziónak igyekszem megfelelni kormányzati szerepemben. A jó kormánytisztviselő támogassa a tehetséget. Nincs itt semmi ellentmondás.

– Ők azt gondolják, a kuratóriumaik erre alkalmasabbak. De időnk lejárt, a pavilonról majd legközelebb.