Üzemi lét – Fekete Vince versei
Üzemi lét
Fekete Vince versei
VIRRADAT
Nem akarták megbántani,
sem megsérteni, hisz
bántani is, sérteni is
ugyan lehet, de minek,
amikor nincsen semmi
értelme, ami picinyke,
pislákoló értelme lett
volna, az is mire jó, mire
az egész hercehurca, s hogy
miért is vannak tkp. itt,
mit is akarnak vajon itt,
miért jöttek ide, fejüket
ide-oda hajtogatva, miért is
nem hagyják ott egy-
magában, hadd forogjon
keserű levében, hadd
eméssze magát, hadd
kiabálja ki a világba
minden bánatát, minden
búját, baját, mint egy
holdkóros,
eszeveszett bolond,
mert lassan aztán
felvirrad
a nap, az isteni nap a
házak között,
s ez az egész ragyogó
csoda megbabonázza,
elnémítja
mindannyiukat,
s ott állnak némán,
szemlesütve,
állnak ott a napban
szinte glóriásan,
mint aki még
egyszer, ki tudja
hányadszor, immár
újjászületett.
ÜZEMI LÉT
Milyen lassan nyíló
ipari reggel, harcsafűrészek
sivítanak, a fa átható szaga
terjeng, s a gyenge reggeli
szellő lebegteti át az út
fölött, a házak tetején is át,
az utcák közé, a dombok,
a völgyek, a hajlatok
irányába, fölcsapja ezt a
szagot és körbekergeti a
falu utcáin, a hevenyészett
posta, a falusi kocsma
és üzletek irányába,
aztán fel a hegyek, a
fenyvesekkel
tarkított erdőségek,
a Tető felé a pusztaság,
a napról napra élők
szagát, a monoton élet,
az egyhangú létezés
átható erejét, s a mégis
levés, a mégis létezés,
mégis araszolás
céltalanságának,
hiábavalóságának,
kietlenségének,
ennek a szerencsétlen
és hiábavaló
üzemi létezésnek
lebegő szelleme
csukódik lassan
erre a világvégi,
elhagyatott
tájra, melyben úgy
kelnek
föl minden reggel ezek
az apró, mozgó hangyák,
mint akik napról napra újra és
újra nekigyürkőznek, hogy
újrakezdjék, hogy
megpróbálják
újra a sziszüphoszi
kőgörgetést, ami az
életük, és e sziklák
nélkül nem is
lennének,
nem is lehetnének
immár, meghalnának,
belepusztulnának
a világnak ezen a kietlen,
alig lakható pontján.
BESZÉD
Csak mondani kell,
csak beszélni, akadozva
előbb, majd gördülékenyebben,
aztán leállíthatatlanul, beszélni
feltétlenül, mint akinek
ettől, ezektől a mondatoktól
függ és csak a beszéd láncán,
a mondatok apró gyöngy-
golyóin pereg tovább az élete,
belesodródni egyre, beleélni
magát egyre jobban, egyre
feltartóztathatatlanabbul,
s elmondani nekik,
mindenkinek, hogy most,
hogy itt van, hogy
most, hogy itt vannak,
hallgassák hát, ez az ő,
története, ez volt
az ő élete, az ő életük
is, akarta mondani, s
vajon ennyi volt, ennyi lett
volna, tette volna hozzá,
kérdezte volna, de nem
tette, nem kérdezte, csak
beszélt megállíthatatlanul,
ömlöttek belőle a
szavak, a mondatok,
fortyogott belülről ez a
nagyszerű érzés, hogy
most, hogy itt van,
hogy itt vannak, Úristen,
itt ez a csodálatos
lehetőség, hogy kimondja
magát, hogy
kibeszélje mindazt, ami volt,
ami van,
s ami lehet, e beszéd által is,
most
már visszafordíthatatlanul.
SZÉT
Úgy csapott át rajta az
egész, mint a villám, úgy
sújtott bele, úgy repesztette
szét mindenét, mint egy eltévedt
gránát, s úgy szórta el, s tépte
cafatjaira minden gondolatát,
minden
addigi kétségbeesetten
felemelt építményét, amiben
addig hitt, bízott, minden
fogódzót és minden biztos
pontot szétdobott, szétröpített,
s úgy ült most a kis falusi ház
délre néző teraszán, mintha
valami ünnepre várna, mintha
valamit ülne éppen, születés-
vagy névnapot, új év,
új ezred kezdetét,
ahonnan, tudja – miért is ne –
hogy másképp lesz már
tovább, mert más lesz ő is,
s más lesz a világ, amely
körülveszi, ült
ott a teraszon és
belévágott, belécsapott
akkor a villám,
szilánkjaival az a gránát,
vagy bomba – szent isten! – és
szétdobott benne mindent,
mindent, ami addig valamiféle
rendszerben volt, minden
rendezett polcot, fiókot,
rejteket egyszeriben kiborított,
s szétszórt az udvarán,
szétszórt oda a
terasz és a csűr közé, s most
már tényleg semmi bizonyosság,
semmi biztos pont nem maradt,
úristen, én csak éltem eddig
és azt hittem, hogy tudok
valamit, valami biztosat,
mormolta
maga elé, de nem, de nem,
suttogta, most már végképp.
