N. Tóth Anikó: Az utolsó utas
N. Tóth Anikó
Az utolsó utas
Késésben
Már befutott a busz, a leszállók rég eltűntek a büfék mögött, egy utas már fellépett a második lépcsőre. Mégsem mozdul percek óta a várakozók többé-kevésbé türelmetlen sora. Párafátylak lebegnek az arcok közt. A vállakat kisebb-nagyobb táskák, hátizsákok, retikülök, szatyrok húzzák. Kellemetlen borzongás kúszik a lábszárakon. A hír, hogy lefagyott a jegykiadó gép, lassan terjed a metsző hidegben.
Én a munkahelyemről kések el.
Én az iskolából.
Én a bírósági tárgyalásról.
Én az állásinterjúról.
Én a termékbemutatóról.
Én a forgatásról.
Én az orvosi vizsgálatot késem le.
Én a szakvizsgát.
Én a temetést.
Én a repülőt.
Én a fodrászt.
Én az avatást
Én a versenyt.
Én a próbát.
Én a változtatás lehetőségét.
Nem érem el a csatlakozást.
A fogadóórát.
A megnyitót.
A felvételt.
A meghallgatást.
A boldogságot.
Elgémberednek a lábujjak, megdermednek az arcok, lefagynak a fülcimpák.
Az autóbuszvezető újraindítja a gépet. A képernyőn hidegkék mező kér türelmet. Pendülnek a percek az ajtó és a sor végén álló között feszülő húron. Végre sárgába vált a monitor, fürge ujjak pötyögtetnek kódokat, cirreg a gép. Az utas azonban hiába nyúl a jegyért, a jegykiadó nem akasztja meg a papírszeletet, csúszik, surrog megállás nélkül a papírcsík, hasztalan kapkod utána, kicsúszik az autóbuszvezető kezéből, körbetekeri az utas lábszárát, leereszkedik a lépcsőkön, kúszik a várakozók között, megkerüli a leghátsó utast, néhány szemvillanás alatt gúzsba köti a meglepetéstől megmerevedett ácsorgókat. Az autóbuszvezető nem veszíti el lélekjelenlétét. A nagy fehér göngyöleget a buszhoz görgeti, majd a csomagtartóba tuszkolja. Lecsapja a csomagtér ajtaját, összedörzsöli a tenyerét, azután ruganyos léptekkel a helyére megy. A monitor hidegkék üdvözlésével mit sem törődve hirtelen startol, nagy gázzal indít. Be kell hoznia a késést.
Mentő
Kora délután. A langyos fényből belép a szürke árnyékba. A kettes peronon hárman-négyen ácsorognak. Sikerül galambszarmentes talpalatnyi helyet foglalnia a várakozáshoz. Azért aggodalmasan feltekint. A fészkek helyét a földről is meg lehet saccolni a guanó mennyiségéből. A galambok kedvenc tartózkodási helyét ugyanúgy. Ám igazából nincs biztonságos hely. A galambok a vasgerendákon korzóznak, kelletik magukat, vagy éppen morzsára, kiflivégre, hamburgertöltelékre vadásznak odafentről. Át-átröppennek egymáshoz, egykedvűen burukkolnak. És persze potyogtatnak. Fehéret, szürkét, sárgát.
Még van tíz perce. Nézegeti a várakozókat. Töpörödött anyóka áll mellette viseltes, sötétkék kosztümben, kopott félcipőben, harisnyáján széles ösvény fut. Sárgásszürke, ritkás haja kicsi kontyba tekeredik szomorú tarkóján. Egy hátizsákos lány színes, horgolt fülbevalóval. Egy ötvenes férfi barna sporttáskával, vállra vetett dzsekivel. A többi kocsiálláson sincs tülekedés. Kora délutáni holtidő.
A galamb a szomszéd peron mellett hever, majdnem szemben vele. Feje csapzott, nyaka ijesztően elnyúlt. Szellő borzolja a pihetollakat a begyén. Karmai égnek merednek. Csendélet guanóval és galambtetemmel. Nem tudja levenni róla a szemét.
Az anyóka váratlanul elindul. Meglepő fürgeséggel a galambnál terem. Nejlon szatyrát a karjára akasztja, lehajol, gyengéden kezébe veszi a madarat, burukkol valamit.
Mindjárt becsúsztatja a szatyrába?
Utazás döglött galambbal, temetési szertartás a diófa tövében, gyújtósból fejfa, gyászkendő, siratóének.
Nem jó a prognózis. Az anyóka talpra állítja a madarat a szomszéd peronon. Vajákos asszony, boszorkány: életre simogatja. A galamb meginog, de a várakozás ellenére nem esik vissza. Fejét ide-oda rángatva eltipeg.
Éppen kanyarodik az autóbusz. Ha az anyóka nem lép közbe, szétlapítja a madarat.
Éppen kanyarodik az autóbusz. Ha az anyóka nem lép közbe, szétlapítja a madarat.
Az anyó ezer ránca közt kicsi mosoly. Az orra elé motyog. Először repült, és elfáradt a kicsike. Vagy elájult az izgatottságtól. Semmi baj. Semmi baj.
Nyílik az ajtó, hárman-négyen leszállnak. A várakozók a guanóhalmokat kerülgetve felszállnak.
Két galamb sétál a peronon. Nincs morzsa.
Unottan elszállnak.
Sorompó
Egyenletesen zúgó motor, finom rázkódás feledteti az utazás miatti kényszerébredés szenvedéseit. A mobil hálóterem biztosítja az álomsorozat folytatását. Csak a gépkocsivezető figyeli éberen a hajnali égen hunyorgó csillagokat. Szeme sarkából azt is látja, hogy az út mentén futó fák karmai felhasogatják a fekete drapériát.
Váratlan fékezés.
Előrerándulnak, majd hátranyekkennek az öntudatlan testek. A legtöbben nem ébrednek fel.
A motor tompa zajjal jár. Az autóbusz azonban nem indul.
A gépkocsivezető dermedten ül a volán mögött.
Vészjósló a mozdulatlanság.
A lány kihajol az üléssorok közti folyosóra. Az erős fényben fehérnek tűnik minden: kétoldalt az erdő, a szalagkorlát, középen az úttest. Az agancsot veszi észre legutoljára. Mintha faágak kúsztak volna a kocsi elé, sorompónak.
Nincs maradása, előresiet.
A fényszóró fehérnek mutatja a pompás állatot.
Üres fény verődik vissza a szeméből.
Nem mozdul.
Kapcsolja ki a lámpát.
Nem tehetem. Balesetveszélyes.
Legalább a fényszórót.
Hiszen már levettem.
Így is vakítja.
Nem lehet, hogy egyébként is vak? Nézze a szemét…
Nyissa ki, kérem.
A lány a kocsi elé sétál. Óvatosan megsimogatja a szarvas ragyogó fehér oldalát. Sosem érintett még vadállatot. Felpillant a gépkocsivezetőre. Üres fény verődik vissza a szeméből.
A gépkocsivezető dermedten ül a volán mögött.
A lány az agancs felé nyúl. Az állat engedelmesen lehajtja a fejét.
Kezét az agancs egyik kicsi ágacskáján tartva a lány lassan az út széle felé indul. Az állat követi. Átlép a szalagkorláton, az árkon. Kezét leveszi az agancsról. Visszafordul.
Amint fellép a busz alsó lépcsőjére, árny suhan: a szarvas ismét a kocsi elé szökken.
A lány odasétál. Óvatosan megsimogatja. Ágacska, szalagkorlát, árok. Visszafordul. Int a sofőrnek. A szarvas lehajtja fejét. A lány felkapaszkodik a hátára. A fehér bozót megnyílik, majd újra összekapaszkodnak az ágak.
A sofőr dermedten ül a volán mögött.
Az utasok alszanak. Békésen peregnek az álomfilmkockák.
Veszteglés
Hosszú kocsisor torlódik össze a behavazott úton. Hókucsmás személyautók, kisteherautók, autóbuszok, kamionok várakoznak. A kipufogók kis füstöket eregetnek. Lágyan hull a hó.
A távolsági buszban kevés az utas. Egy középkorú nő ül a sofőr mögötti ülésen. Tojáshéjszínű pulóvere feltűnő melleket és két hashurkát sejtet, fülében aranykarikák himbálóznak, tarkóján laza konty. Három üléssel hátrább ötévesforma kislány nyüzsög, ujjával krikszkrakszokat firkál az ablak párájába, hirtelen felugrik, hátrahuppan, copfos fejét hol anyja vállára ejti, hol ölébe fúrja, orrát az ablaküveghez lapítja, ráncigálja a hálós zsebet az előtte levő üléstámlán, mogyorókrémmel töltött kekszet majszol, teleszórja morzsával rózsaszín pólóját, az ülést, a hajába is kerül néhány töltelékdarabka. Az anya időnként reménytelen csitításba kezd, majd gyorsan feladja. Sajog a válla, zsibbad a lába. Egy fehér hajú, szikár öregember két üléssel arrébb, a másik oldalon. Óriási utazótáskájától alig fér el, lábát a két üléssor közti folyosóra lógatja. Merev tekintete az ablakon át a fehér semmibe veszik. Mögötte göndör hajú, fiatal nő bóbiskol. Kötött mellényéből gömbölyű has emelkedik. Jobb keze a kismamákra jellemzően a mell alatti domborulaton nyugszik. Vörösre rúzsozott ajka kissé elnyílik. Távolabb diákforma fiú táblagépével múlatja az időt. Arcába hulló tincseit néha hátrasimítja, sosem néz fel. Leghátul két kamasz feledkezik egymásba a hátizsák és a függöny keretezte intim térben. A fiú a lány blúza alatt kotorász, a lány a fiú combját markolássza.
A szélvédőre szerelt kijelzőn lassan váltó piros pálcikaszámok mutatják a vánszorgó időt. A hó miatt később sötétedik.
A sofőr kávét főz az aranykarikás nőnek. Cukorkával kínálja a kislányt és az anyát. A szunyókáló terhes nő mellé almát helyez az ülésre. Az öregemberrel megosztja az uzsonnáját.
Kólát tölt a táblagépes fiúnak, a szerelmespárnak csokoládét bont.
Másodpercek pilinkéznek, akár a hópelyhek.
A nagymellű nő elkortyolgatja a gyorsan hűlő feketét. A hideg kávé szépít. A kislány szétrágja, az anya elszopogatja a cukorkát. A kismama elrágcsálja az almát csutkástul. A mag jót tesz a magzatnak. Az öregembernek elmozdul a fogsora, ahogy a szikkadt kenyérbe harap. A táblagépes fiú felböfögi a kólaíz emlékét. A szerelmesek egymás szájából harapdálják a csokoládécsíkokat.
Kékes fény dereng az utastérben.
Szél támad, havat forgat a szántóföldről az útra.
Elakadnak az ablaktörlők.
Hógarázsok épülnek személyautók, kamionok, kisteherautók, autóbuszok számára.
Mobiltelefon-képernyők villannak, üzenetek cikáznak a hómezők fölött.
A motor köhécsel, majd leáll.
Pálcikaszámok izzanak a kijelzőn.
A nagymellű nő egy derűs délután illatára gondol.
A gépkocsivezető a szolgálati ülésen hever egy kockás pléd alatt.
A kismama felveszi a kabátját. A pocakján nem tudja begombolni. A résre világoszöld buborékmintás, narancsszínű gyapjúsálat borít. Hogy is mondta az orvos: megreped majd a magzatbuborék? Vagy magzatburok? Vagy mi lesz.
A kislány sárga ruhás rongybabát babusgat.
Az öregember zseblámpát kotor elő a táskájából.
Az anya szeme körül szelíden szaporodnak a szarkalábak.
A kislány rózsaszín pólója alá dugja, majd előrántja a rongybabát.
A baba hüppög. A baba kacag.
Mielőtt kialszik a fény a szemükben, a szerelmesek örök hűséget esküsznek.
A táblagép képernyője elsötétül.
Hiába kattintgatja egyre türelmetlenebbül az öregember, a zseblámpa nem működik.
A sofőr horkol a kockás pléd alatt.
A nagymellű nő lebontja kontyát. Eltűnnek az aranykarikák a hajsátorban.
A fiatal nő combjai között magzatmázdarabkák gyűlnek.
A hópelyhek a levegőbe fagynak.
Az öregember tekintete a fekete semmibe merevedik.
Az utolsó utas
L.-ben csaknem kiürül az autóbusz.
Az egyetlen utas lerakja az öléből a táskát, a kabátot. Megigazgatja nyakán a narancsszín sálat. Kinyújtja a lábát.
Az autóbuszvezető ráérősen elszív egy cigarettát a peronon, nem zavarja, hogy késésben van. A csikket a szemetes oldalán nyomja el. Fellép a buszra, végigsétál az ülések közti folyosón, ellenőrzi a csomagtartót, itt-ott lehajol, benéz az ülések alá.
Az utas követi a mozdulatait, ahogy visszaül a vezetőülésre, szöszmötöl a műszerfalon, nyomkodja a jegykiadó gép képernyőjét.
Végre csukódik az ajtó. A busz bekanyarodik az olvadékony alkonyatba.
Az utas elfészkelődik a hátralévő útra: ellazítja végtagjait, szemét lehunyja. Nem akarja látni a fák reménytelen futását.
A külvilágból csak a motor egyenletes zúgása marad.
Csak a zúgás.
Megnyugtató, egyenletes, tompa zúgás. Zúgás a homloka mögött.
Zúgás a fülében, zúgás a torkában, a gyomrában.
Hirtelen szorongás fogja el.
Visszavesz a sebességből. Fékez.
A kanyar után megkönnyebbül.
Lehúz az út szélére.
Megáll.
Csak a motor kétségbeejtő zúgása.
Szorul a torok, akadozik a lélegzet.
Ugyan mi történhet?
Végigsétál az ülések közti folyosón.
Megáll.
Az utas nyakán szorul a narancsszín sál.
Elakad a lélegzet.
Rémült arc az ablak fekete keretében.
Aztán lohol a lejtőn, kapaszkodik a dombon, zöttyen a kátyúnál, megdől a kanyarban. D.-nél behozza a késést. T.-nél három kamiont előz egymás után.
Végre felvillannak az s.-i benzinkút ismerős fényei. Üres tekintet a visszapillantóban.
A végállomáson könnyed léptekkel hagyja el a buszt. Libben a narancsszín sál a törékeny vállon.
Lomhán csukódik az ajtó
az utolsó utas
mögött.
