Budapesttől Barbadosig: a megismételhetetlen időtér versei
Az Írók Boltjában mutatta be a Kalligram Kiadó Böszörményi Zoltán új verseskötetét, a Lábatlan időt. A szerzővel Mészáros Sándor, Hudy Árpád és Orbán János Dénes beszélgetett a versírás természetéről, újrakezdésről, alkotói színterekről és elődökről.
Van, hogy a költő arról vall kötetének bemutatóján: utál verset írni. Bár Böszörményi Zoltán is ezzel lepte meg az Írók Boltjában hallgatóságát, azért a kijelentést nem kell szó szerint venni, hiszen a szerző itt inkább arról a küzdelemről beszélt, amelyet minden költő átél, amikor a tökéletességre való törekvéstől hajtva leül a papír elé, és tudja: úgysem érheti el. Marad hát az igyekezet a tökéletesség megközelítésére. A Lábatlan idő című verseskötet bemutatóján magáról a költészetről esett a legtöbb szó, és a diskurzus egyetlen ponton sem maradt pusztán elméleti fejtegetés: a kötet versei feleltek a kérdésekre.
„Időszembesítő” könyvvel van dolgunk, vezette fel Mészáros Sándor a beszélgetést, mégse próbáljuk konkrét megoldásokkal megfejteni a címet: a sokértelmű jelző az idő rejtélyes természetére világít rá. Böszörményi műhelye sokban hasonlít Lászlóffy Aladáréra, aki egykori mentora volt a költőnek – emelte ki a Kalligram Kiadó főszerkesztője –, neki voltak hasonlóképp zavarba ejtő kötetei. Mindig mást lépett ugyanis, mint amit vártak tőle, ellentétben például Jékely kiszámítható állandóságával. A lászlóffys nyugtalanság köszön vissza a Lábatlan idő soraiból is, amely mind formailag, mind tartalmilag nagyon sokféle húron játszik.
Böszörményi Zoltán felidézte, amikor gyerekfejjel feljárt Kolozsvárott a Napsugár szerkesztőségébe Lászlóffyhoz, és ott rögzült benne a mondat a költőtől: „Zoli bácsi, ezt a világot nem lehet megváltani, írjunk jó dolgokat.” „Azt kezdtem el megfigyelni – emlékezett Böszörményi a Lászlóffyval való kapcsolatára –, hogyan viszonyul a világhoz, ami számára idegen, de szeretné magát jól érezni benne.” Valójában a versírás is csak örömszerzés magunknak, vagy épp sebeink gyógyítgatása, vélte a költő, s ha nagy nehezen behegednek ezek a sebek, elkaparjuk őket, és újra kezdjük az egészet. „Lászlóffy mindig visszarohant a történelemhez”, állapította meg Böszörményi, míg őt inkább a pillanat jelenvalósága ihleti meg. Szép példája ennek a Másféle nyár című vers, amelyet fel is olvasott – egy Rákóczi úti pillanat rögzítése a belső kamerával, amint „kíváncsi tekintettel” fürkészi „a látóhatár alján bujkáló bizonytalanságot”.
Ezzel együtt a költészet ma már nem fontos, tűnődött el Böszörményi, Mészáros Sándor szerint viszont ez csupán annyiban igaz, hogy lényegesen kevesebben olvasnak verset, és közösségi küldetését a magányos, éjszakai olvasás váltotta fel. A romantikus paradigma leépülése azonban egyáltalán nem ártott költészetünknek: a forradalmár költő mítosza, a „vers, eredj, légy osztályharcos” indulat mára teljesen idejétmúlttá, mi több, komikussá vált. Vagyis a tradíciók korszerűtlen ballasztjaitól hál'istennek megszabadult a kortárs líra, s ha manapság keveseké a vers, még nem azt jelenti, hogy nem fontos. József Attila felidézése szinte előhívta a kötet egyik legfontosabb darabját, A vers nem lett osztályharcos című költeményt. „…senki sem éhes a szóra / de kívánja a kimondhatatlant / a feltörő öröm ízét / a koriander illatát a tüzet a lázadást / a pillanatot amikor nem kell / megalkudni senkivel és semmivel / és hazudni sem szükségszerű…” – hallgathattuk a szerző felolvasásában az ars poeticaként is megszólaló művet.
Hudy Árpád, a kötet olvasószerkesztője annyiban árnyalta Mészáros Sándor véleményét: miközben Böszörményi lebontja versében a József Attila-i örökséget, egyúttal folytatja is e hagyományt, s többek közt ez a kettősség adja a szöveg erejét. Hasonló József Attila-i asszociációkat kelt az És mindenütt a pénz is, noha a költőben, mint megvallotta, inkább Ady és a Harc a Disznófejű nagyúrral merült fel e vers kapcsán. Hudy Ibsen egy sommás megállapításából kiindulva („Verset írni annyi, mint ítélőszéket tartani magunk felett”) arról kérdezte a költőt: ő is egyfajta ítélőszéknek éli-e meg a kötetek megjelenését, s egyáltalán, hogyan működik együtt nála ihlet és mesterségbeli tudás? Böszörményi Zoltán úgy reagált: amit az ember leír, az önmaga, szembenézni önmagunkkal pedig kötelesség. Amikor írunk, önmagunknak akarunk bizonyítani, anyagot, matériát kreálni, ami pedig nagyon prózai dolog.
Mint ahogy azt is megvallotta: fiatal költőnek tartja magát – s ezt csak részben szánta tréfának, hiszen hosszú kihagyás után, tizenegy éve tért vissza az irodalomba, hogy újra tanulja mindazt, aminek eredetileg talán nem is ért a végére. Az alkotóműhely szerinte nem más, mint hogy mit olvas, min gondolkodik tovább az ember: ő maga legszívesebben a magyar költészetben merül el. Mert bár Ted Hughes-t angolul olvassa, az mégsem serkenti a modern angol költészet megismerésére, de Petőfinél máig érik felfedezésértékű meglepetések, megdöbbentően modern sorok.
Azt a bizonyos tizenegy évvel ezelőtti hosszú időszakot Orbán János Dénes idézte fel, aki lektori minőségében vett részt a beszélgetésen: tizenhárom évre visszanyúló barátságuk során mindig neki küldi el először Böszörményi a verseskötetei anyagát. A Romániából elmenekülő fiatal költő induló életművét húsz év kényszerszünet szakította meg, ezalatt azonban megteremtette az idővel egész Erdélyre és az összmagyarságra kiterjedő mecenatúra-programot, amelynek annyian élvezik áldását. Orbán János Dénes a tanulás és újrakezdés hajlandóságának nagyszerűségét hangsúlyozta: míg más ebben az életszakaszban már hajlamos kiégni, addig Böszörményi folyamatosan képzi magát, és ennek hozadéka egyértelműen kitapintható a verseskötetek sorában. OJD, mint megvallotta, a Majorana-versek világát érzi magához legközelebb, az olasz atomfizikus alakmása telitalálat a Böszörményi-lírában.
S ha már felmerült a menekülés, majd az azt követő vándorévek korszaka – amely bizonyos értelemben a mai napig tart a költő életében –, Hudy Árpád arra volt kíváncsi: egyformán ír-e az alkotó, aki hol az erdélyi havasokban, hol egy szubtrópusi szigeten, hol Budapesten készít lírai számvetést. A költő A gondolat dialektikája című versével válaszolt, mely az „időtér” megismételhetetlenségével állítja párhuzamba a gondolat megszületésének helyét – magát a belső világot. „Vagyis mindegy, hol vagyok” – összegezte a vers után frappánsan Böszörményi Zoltán válasza tanulságát, hozzátéve: Torontóban ugyan többet élt, mint Budapesten, de ide mindig derűvel tér vissza, újra és újra jobban meg akarja ismerni. „Torontóban sosem értem rá megállni az utcasarkon, és nézni a hullámzó tömeget” – élt a szemléletes képpel a költő, s hogy az a bizonyos szubtrópusi sziget is megidéztessék, búcsúzóul meghallgathattuk a Barbadosi reggel című, festői kilencsorost. „A hullámok testét lég horzsolja fel, / s a csalit felett kolibri áll. / A part homokján eleven Isten jár” – zárták a nehezen feledhető sorok a verset, és egyben az estet is. Legalábbis a pódiumbeszélgetést, hiszen a dedikálásra még hosszú sor várakozott, és a baráti társalgásoknak sem akart jó darabig végük szakadni.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
További képek az eseményről a galériában:
