Ajánló Fenyvesi Orsolya Ostrom című verseskötetéből
Fenyvesi Orsolya Ostrom című verseskötete 2015-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. Érzéki-szenzuális költői nyelve magával ragadó, egyszerre lát és láttat. Ajánlónkban a kötet néhány reprezentatív versét olvashatják.
OSTROM
Csak az jelenhet meg, ami ismétlődik,
és csak az nem létezik.
(Erdély Miklós: Ismétléselméleti tézisek)
Ketten vagyunk,
mint erdőben a vadnyúl.
Én vagyok, akit a blende elfog.
Én vagyok, aki nincs a képen. Én
ábrázolom az ikertestvéremet.
Menekülne-e a nyúl, ha
puskacső helyett tükörbe
nézne? Felfedezné hiányát ott,
ahol eltalálja, vagy eltalálta volna a golyó.
Nem elég kitartó a nyúl futása.
Nincs saját valóságom a teremtés sodrában.
De teremthetek tükörrel
erdőt és vadnyulat,
s lefényképezhetem benne saját
magamat. Nem tűnök el hirtelen.
ÖNARCKÉP ÜVEGGOLYÓVAL
Nevem lehetséges, nevem mártír.
Hátam mögött a halak és madarak
csontja összeér. Kerekded pusztaság:
távolodni, hazatalálni.
A szem élettelen, a tekintet valódi. Igazi
oroszlán bújik a kőoroszlánhoz, végtelen
képek tűnnek át
a sötétségben tapogatózó ember szobrán.
Képzeletem ismétli a véletleneket.
Nevem meztelen combomon csorog.
AMI LENNI AKAROK
Az üvegtestből kilépve
megtorpanok a sikítozó fűben.
Nem választok kedvenceket,
a Napunk talán sok más Földet megvilágít.
Nem mozdulok, eszembe jut, hogy aki őszintén
él, akárha messze-messze élne:
ez a kő természete.
Levelet ír beszéd helyett.
Nem gondolok az indulásra,
az üvegtestből ház lesz, mire
visszaérek, és ez a kanál,
az asztalterítő,
az asztal mellé képzelt fa,
a gyönyörű férfiak lehetősége,
és a grizzly, valahol a
távolban, nem én vagyok,
és a közel, mégsem a
távol: töltött váz.
AMI KIMONDHATATLAN
Szavannát vittem a téli kertbe
aznap este, hogy ráleltem szabadságomra.
Igaz, csak macskámat hívom épp így,
és felment a képzavar vádja alól, hogy
én adtam ezt a nevet. Így azonban
nem fejeztem ki magam pontosan.
Aznap este, hogy ráleltem bátorságomra,
kiengedtem a kiscicámat a hóba.
A makulátlan kert számomra is ismeretlen volt,
ő pedig mit sem sejtett eddig a külvilágról.
Ahogy szorongó izgalommal meghódította
a halott pusztaságot, ahol egyetlen élőlény,
az utolérhetetlen fény cikázott, már tudtam,
becsaptam őt. De nem bántam, mert
testemben melengettem a bátorságom.
A bátorságom a kerítésen átburjánzott.
Már a lakás ablakából szemléltem
a fák létágain
azt, ami kimondhatatlan,
míg macskám kétségbeesetten
kereste a szobákban a havat.
ÜVEGTESTI HOMÁLY
Akárhová nyílik egy ajtó,
amint megpillantom, már kiléptem rajta.
Felnézek a csillagokra,
mert azt gondolom, ismerem őket.
Gondoltam azt is, hogy a magány nekem
való. De már elnevezték mindet.
Hasonló csontozattal, hússal, izmokkal,
bőrrel: ugyanebben a testben
megnevezték már konstellációkat
és bennük felejtették a saját történeteimet.
Ezer és ezer éve. De amit elsőként
láttak helyettem, több millió évvel
ezelőtt volt, és ki tudja, még nincs-e?
Ugyanazt a keserűséget érzem,
amit az erőszakos halál gondolata ébreszt
bennem, mielőtt becsukom a szemem.
