Ugrás a tartalomra

 

A hiány felmérése

A fenti címmel rendeztek konferenciát Esterházy Péter emlékére az ELTE Bölcsészettudományi Karán, ahol barátok, kollégák idézték fel az írót, a közéleti embert, a matematika, a zene, a képzőművészet lelkes csodálóját, és a nem-politizálással is meghatározó véleményformálót.

 

Az ELTE Múzeum körúti kertjébe besétálva, a bal oldali A épületen, amely a magyar nyelv és irodalom szaknak ad otthont, fekete lobogó leng. Szegedy-Maszák Mihály emlékére tűzték ki. Több csapás is érte az irodalmat júliusban az egyébként is fájóan kibővült nyári veszteséglistán. A Gólyavárba is emlékkonferenciára igyekeztek az érdeklődők: Esterházy Péterről szóltak az egész napos rendezvényen barátai, kollégái. A nagyteremben a szervező Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Magvető Kiadó nevében Hermann Veronika, a Média és Kommunikáció Tanszék adjunktusa, és Szegő János, a Magvető szerkesztője köszöntötték a jelenlévőket. Alighogy felocsúdtunk az író halála után, a szépirodalom mellett az irodalomtudomány is gyászol: a konferencia elején néma főhajtással emlékeztünk meg a – Hermann Veronika szavaival – a valaha volt egyik legnagyobb irodalomtudósról, Szegedy-Maszák Mihályról.

Borhi László dékán levelét Szegő János olvasta fel – a tudós-intézményvezető régészeti ásatáson dolgozik, ezért nem tudott személyesen részt venni a konferencián. Esterházyra mint volt ELTE-s diákra emlékezett, és éppen Szegedy-Maszák Mihály szavaival idézte meg az író szellemét a konferencia nyitányaképp: „Esterházyt oly mértékig szeretem mint szerzőt és mint embert, hogy elfogult vagyok. (…) Nem biztos, hogy ő a legnagyobb magyar író, de én azt hiszem, hogy igen.”

 

Szegő János és Hermann Veronika

Az előadók is büszkén vállalták ezt az elfogultságot. Valamennyien baráti vagy kollegiális viszonyban voltak az íróval, s bár a megközelítésekben olykor ismétlődnek a jelzők, a jellemzések, az EP-idézetek, mégis mind más-más oldalról, a személyesség árnyalataival gazdagították az íróról megfesthető képet. Az egyes előadók által megpendített húrok hangja nem is foszlik majd szét a semmiben – a konferencia ugyanis már egyfajta előkészület egy Esterházy-enciklopédia összeállításához, tudtuk meg a szervezőktől. Leendő címszavai kezdenek itt kirajzolódni a megszólalásokból: apa, család, haza, irodalom, nyelv… A gyász még friss, a hiány égető, csupán a felmérése zajlik a konferenciateremben, mint a rendezvény címe is sugallja. Ezért is a sokszor elakadó szavak, elcsukló mondatok, a meghatódásra amúgy csöppet sem hajlamos tudós előadók megingó intonációja. És a megható pillanatok között a finom, halk nevetésfoszlányok is helyet kapnak, egy-egy találó idézet, esterházys bon-mot elcsattanásával.

Bazsányi Sándor a nyitóelőadásában az általános hiányt méri fel. Esterházyt mint közéleti szereplőt és mint írót állítja párhuzamba. Az előbbi azért fontos nála, mert sokan – sőt, az irodalom berkein kívül a legtöbben – éppen így és ezáltal ismerik őt. „Miért ne lehetne nem regényolvasóként tisztelni a szerzőt?” – teszi fel Bazsányi a kérdést azokra gondolva, akik sosem voltak EP-olvasók, mégis szerették a személyét, a megnyilvánulásait. Egy kis logikai matematika után – minden EP- olvasó szereti őt, de nem mindenki, aki szereti, olvasta – a kritikus áttekinti az életmű fő csomósodási pontjait, különös tekintettel a publicisztikára. Kétféle olvasótípus létezik, akik más-más irányból közelítenek ehhez az írói világhoz – összegez Bazsányi. Azok, akik a humoros, játékos stílus révén, például a Termelési regény által ismerték meg; és azok, akik a „megkomolyodó” Esterházyra esküsznek, és a Fuharosok vagy A szív segédigéi nyomán indultak el ezen az úton. Tehát van, aki az iróniától jut el a tragédiáig, és van, aki fordítva. Ám az egyenleg mindkettő esetében ugyanaz: a könnyed komolyság és a halálosan komoly könnyedség. 

Bazsányi Sándor

Kovács András Bálint, az ELTE Filmelmélet Tanszékének vezetője úgy vélekedett, hiába igyekszünk azon a nyelven megszólalni, amelyet majd’ negyven éve tőle kaptunk, ha nincs már benne az ember, a habitusa, a kisugárzása. Elegáns nagyvonalúság, az odafigyelés páratlan képessége, önirónia és integritás egyensúlya jellemezték egyéniségét. Komplexusok nélkül, önérvényesítési törekvések híján állt elő az a harmónia, amelyben sosem hangsúlyozta saját fontosságát. A filmesztéta saját szakterületére áttérve a filmes adaptációk lehetetlenségéről szólt EP esetében, akinek műveiből többen próbáltak filmet készíteni, de ezek nem voltak sikeres próbálkozások. Prózája nem bizonyult adaptálhatónak, mert ilyen léptékű eredetiségre csak hasonló eredetiség lehet a válasz. „Egyetlen párhuzam jut eszembe – hívta fel a figyelmet Kovács András Bálint –: Jancsó Miklós.” Az ő filmjeiben megjelenő önfeltárás és bujkálás, játékosság és komolyság, irónia és saját helye keresésének kettőssége rokonítható csak az Esterházy-szöveguniverzummal. Esterházy az irodalmi és társalgási kultúra virtuális szalonjának megteremtője, az elmúlt húsz évben az értelmiség legfőbb viszonyítási pontja – summázta véleményét a filmesztéta. 

Kovács András Bálint

Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatója A botfülű címmel az író és a zene viszonyáról beszélt, melyet korántsem a címben megnevezett tulajdonság jellemzett. Bár Esterházy mindig hangsúlyozta, hogy nem ért a zenéhez, az mélyen meghatározta érdeklődését. Egy néhány hónappal ezelőtti rádióinterjúban is erről beszélt. De hogyan is ne hozhatnánk kapcsolatba a zenével azt a 20. századi írót, akinek őse megkomponálja a Harmonia Caelestist, és Haydnt akarja háziszerzőül? „Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak vagy Somló Tamásnak” – írja ez a bizonyos 20. századi utód, a zeneművel azonos című regényében. És máris egy új hiánynál vagyunk: Somló Tamásénál. „A muzsikusokkal mint egy titkos szekta tagjaival tartotta a kapcsolatot” – fogalmaz Kovács Géza, aki maga is sokszor hallgatta az író társaságában a koncertek muzsikáját. Amintannak is tanúja volt, ahogy EP John Cage 4 perc 33 másodperc című, teljesen néma zeneműve hatására megvalósította ugyanezt egy Margó Fesztiválon: csendben járt-kelt a színpadon. De nem bírta soká – tette hozzá Kovács Géza –, az irodalomnak muszáj megszólalnia. 

Kovács Géza

Körmendy Zsuzsanna, a Magyar Nemzet újságírója, Esterházy Péter számos művének szerkesztője a közelálló munkatárs hangján idézte fel a munkamódszer már-már legendás jellegzetességeit. Hogy például nem használt szövegszerkesztőt. Egy televíziós Friderikusz-interjúban vissza is kérdezett a faggatózásra: ugyan miért kellene gyorsabbnak lenni? Miért kellene tudni törölni? Miért változtatna egy bevett gyakorlaton? Tintával mindig csak a harmadik, letisztázott változatot írta le, ezt gépelték be neki. Körmendy Zsuzsanna a pályakezdő Esterházy műveit mint a Kádár-éra slamposságának, szürkeségének élő ellentéteit jellemezte. Jótékony fény volt a diktatúra sötétjében. Nem neki kellett legitimálnia magát – jegyezte meg az előadó azokkal a vádakkal kapcsolatban, miszerint az író lepaktált a rendszerrel, azért jelenhettek meg könyvei. „Én a könyvet tradicionálisan fogom fel, múlt századian” – idézte Körmendy az írói esztétikát, majd áttért a publicisztikák korszakára. A kilencvenes évek szabadsága zsilipeket nyitott meg a gondolatok szabad áradása előtt, amikor is közéleti írásai politikai lengéscsillapítóként működtek, ennek legjobb példája a Falra hányt borsó című sorozata volt, s ezen szövegei által „nagy összetartóként” játszott szerepet Esterházy – jellemezte Körmendy Zsuzsanna az író közéleti szerepét. 

Körmendy Zsuzsanna

„A hiány fölmérését az íróasztalon kell elvégezni” – kezdte a második szekció nyitó előadását Kulcsár-Szabó Ernő. Esterházy olyan sokszólamú beszélő volt, amelyet az Apostolok Cselekedetei azon jelenetéhez lehet hasonlítani, amikor a különféle nyelvű hallgatóság egyaránt megértette a próféta szavait. Kulcsár-Szabó magyar- és világirodalmi párhuzamok lehetőségét villantotta fel az Esterházy-szöveguniverzum vizsgálata során, ahol mégis folyton a különbözőségekre lyukadunk ki, emlékeztetett az irodalomtudós. A Bevezetés a szépirodalomba szövegei Musil Tulajdonságok nélküli emberét idézhetik fel több ponton. A folyton újjáéledő aforisztikus írásmód Mikszáth anekdotikusságából táplálkozik. Krúdy-rokonsága a különbözőségekben érhető tetten: a világ szilánkjai Esterházy Péternél nem a világ mimetikus lenyomatai. Krúdyhoz képest a mikszáthi kisprózai modell termékenyítőbbnek bizonyult számára, de ugyanúgy fellelhető a 18. századi elbeszélők játékos iróniája. A korábbi modern epikában ez példátlan volt: a magyar irodalomban alapvetően mindig összefonódott tragikum és érték. Kulcsár-Szabó kánon és játékosság, kánon és tragikum kettőségében világított rá az Esterházy-életmű jelentőségére, miközben emlékeztetett Szegedy-Maszák Mihály szavaira: legalább két kánon él párhuzamosan. „Esterházy jóvoltából inkább már három” – mutatott rá az irodalomtudós, aki azzal összegezte előadását: „A megismételhetetlen élet adományának szépsége alappillére az életműnek.” 

 Kulcsár-Szabó Ernő

Szüts Miklós, a közeli barát és képzőművész az író halála előtt nem sokkal megjelent A bűnös című közös kötetük keletkezéstörténetét osztotta meg a hallgatósággal. A művész három éve mutatta meg kisméretű akvarelljeit az írónak, aki azonnal történeteket látott mögéjük – gyilkossági történeteket. A megírásuk azonban váratott magára, és a betegség hozta sürgető visszaszámlálásban született meg a végleges változat, melynek festményeit egy kis, merített papírú könyvecskébe készítette el Szűcs, de hagyott üres oldalakat, majd adott barátjának húsz darab színes filctollat, hogy írjon rájuk. Az immár összefüggő történet azonban olyan megrázó lett, hogy végül nyomtatásban jelent meg, s a kézírás maga is képként egészíti ki, akárcsak Szüts Miklós festményei. „Kép és szöveg egyenrangú, egyik a másik vállára áll” – jellemezte az alkotást a festő. „Sokat álltam képek előtt Péterrel, és beszélgettünk, hogyan lehet képekről beszélgetni” – vezette át kötetlen előadását a művész kettejük közös szenvedélyének epizódjaihoz. Nem egy dilemmában kérte Péter segítségét, például abban, íróknál is megesik-e az, ami olykor festőknél, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen érdektelen művek kerülnek ki a kezük alól. Vagy például, hogy a közepes tehetségű alkotók sokkal biztosabb kézzel választják ki, melyik a zseniális mű, mint a felkent szakemberek. EP megerősítette Szütsöt: bizony, az irodalomban is így van ez. A képzőművész zárásképp Gittáról, az író feleségéről emlékezett meg saját és barátja szívszorító szavaival, hiszen „Gitta vitte a hátán az egész mispóhét”, fogalmazott egyszer Esterházy, amikor megrendítő szeretettel vallott az említett, mindent elbíró „hátról”. 

Szüts Miklós

A művészbarát szavai után Mihaletzky György matematikus, egyetemi tanár a tudósbarátság arcait villantotta fel. „Péter a bátyám osztálytársa volt a piarista gimnáziumban” – kezdte a történetet Mihaletzky a sráckorra emlékezve, s onnantól kezdve Péter már mindig az életük része volt. Az otthonukban, a Római-fürdő strandján, a közös családi nyaralásokon Siófokon, ahol egy emlékezetes rendőri pofon is elcsattan. „Közösek voltak a félszavaink, a matematika iránti lelkesedésünk, a foci iránti szenvedélyünk” – idézte fel a múltat a tudós. Na meg azt az egyetemi focibajnokságot, ahol tizenöt–nullra kaptak ki. Mihaletzky Esterházy szavait idézte, aki gimnáziumi matematikatanárától, Pogány tanár úrtól eredezteti a tudás megbecsülésének képességét. A másik életre szólóan meghatározó tanáregyéniség Jelenits professzor, akihez a gimnázium után heti rendszerességgel jártak fel bibliamagyarázatokra, ahol persze messze több dologról esett szó, mint magáról a Bibliáról. A tanár urat a 80. születésnapján köszöntő soraiban az író úgy jellemezte mesterét: Jelenits egy személyben helyettesítette a Bölcsészkart. „Megbocsátás nélkül az emberiség az örökös neheztelés szította stresszben él” – idézte Mihaleczky egykori író barátja egy művének sorát, melyben Isten legfontosabb attribútumairól elmélkedik. 

Mihaletzky György

Radnóti Sándor esztéta, filozófus Esterházy Péter mint közéleti ember című előadását egy Thomas Bernhardt-idézettel nyitotta: „Ennek az országnak az egész népe hazugságba merült.” Radnóti az író közéleti felelősségének és szerepvállalásának kapcsán világirodalmi példákkal összehasonlítva Esterházyt az író egyediségét emelte ki, melynek első megnyilvánulása a Termelési regény volt. „Remekül élt a kisebbítés retorikai fogásával” – jellemezte a művet az esztéta, mely a korabeli közélet ürességét kicsinyítette le, a hetvenes évek életforma-ajánlatát nevettette ki. Az előadó Esterházy függetlenségének vonásait elemezve – kormánypártoktól és ellenzéktől is egyaránt független tudott maradni – tért ki arra, hogy még gúnyolódni is milyen nagyvonalúan, kecsesen elegánsan tudott a retorikai túlkapásokon. Semmilyen gesztust nem tett a hatalomnak. Meggyőződése volt, hogy a szépnek, a jónak, a harmóniának a forrása a magánszférában keresendő. „Morális, de soha nem moralizáló kritikát gyakorolt a közéletben” – fogalmazott Radnóti Sándor. A Javított kiadás a megítélés hajlíthatatlanságáról és a megértés gyengédségéről tanúskodik. Nem volt arisztokrata, erkölcsi tartását azonban arisztokratikusság jellemezte. A magánszféra tisztelete és az ország sorsa iránt érzett felelősség párhuzama leginkább a Harmonia Caelestis egyik, a nagymamát felidéző részében ragadható meg a legszebben – zárásképp idézzük e részt, amelyből néhány mondatot Randnóti Sándor is kiemelt előadása végén:

 „A műsor vége felé megkérdezték a szereplőket, mit kívánnának, mi volna a három kívánságuk. Egészség, nagyobb nyugdíj, válaszolta épeszűen a többség, és béke. Az én nagymamám kicsit mást mondott.
– Az első: az egész családnak jó egészséget kívánok. Második: a megmaradt egyetlen fiamnak jó egészséget és a munkájában előmenetelt, a gyermekeiben örömet. A harmadik, legfőbb kívánság: Magyarországnak a jó előmenetelét és történelmi hivatásának teljesítését.
Azt hiszem, akkoriban a nagymamámon kívül élő embernek nem jutott volna eszébe, hogy az országnak jót kívánjon. Az ország a kommunistáké, gondolta az ország népe, ki volna olyan ostoba és cinikus, hogy a kommunisták tulajdonáról egyáltalán gondolkozzék, dögöljenek meg mindenestül, amit meg lehet, azt visszalopjuk úgyis.
A nagymamám messzebbre látott, úgy volt beállva a szeme.” 

Radnóti Sándor

 

A konferencia zárószekciójában elhangzott még Radnóti ZsuzsaSipos Balázs és Mártonffy Marcell előadása.

Az esemény a Kar Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete, a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete és a Magvető Kiadó közös szervezésében valósult meg.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

A leadképben szereplő portré forrása: Wikipédia

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.