Ugrás a tartalomra

 

A szemétpalota

„Belépek a terembe, kétségbeesett ügyintézők sápadnak halálra, amint megpillantanak. Szeretném nevemre venni a szemetet, súgom oda a közelebb ülőnek.”

A szemetet venném a nevemre, mondom a szigorú biztonsági őrnek a szögesdrótok előtt. Kapok tőle egy belépőkártyát és egy kigyúrt kísérőt, aki elvezet az ügyintézőkig. Szükség is van rá, mert a szemétpalota egy labirintus. A folyosókon igényes reprodukciók lógnak, a vécéajtó aranyszínben játszik. Az új évszázad egyik fontos ismertetőjegye, hogy egy hulladékgazdálkodási épület ezerszer patinásabb, mint bármelyik kórház. Az ember elhasználta anyag értékesebb, mint az elhasználódott ember. Szelektíven gyűjtjük a papírt, a műanyagot, az alumíniumot, az üveget, de ömlesztve, tucatpéldányként kezeljük az embert kórházakban, hivatalokban, cikázik fejemben a gondolat, mint ganéjdombon a lóbogár. De jó csalik is voltak azok egykor, amikor majdnem megtanultam horgászni, tobzódnak bennem az emlékké vált komposztguberálások, miközben a biztonsági őr hátát bámulom, aki már a harmadik ajtót nyitja ki a látogatásra szóló vendégkártyámmal.

Jól figyeljen, mert egyedül kell visszatalálnia, fordul hátra határozottan. Hányszor hangozhatott el ez a mondat ezen a világon és a másikon. Így engedhetik útra a lelkeket az égből a földre, mi mégis mindig félünk, eltévedünk, és végül visszatalálunk. Megnyugtató, hogy itt, a szemétpalotában nem az épületet féltik a látogatóktól, hanem magát a vendéget. Ahogy megnézem magam az egyik üvegajtóban, rögtön megijedek, első pillantásra nincs bennem semmi féltenivaló. Borostás vagyok, gyűrött, a cipőmön apró sárfoltok. Nem vagyok méltó a helyhez. Anyám sokszor figyelmeztetett kamaszkoromban, hogy öltözzem fel, ha hivatalba látogatok, mert a jó benyomás nagyon fontos a sikeres ügymenethez. Nem hallgattam rá, mindig nagyobb hangsúlyt fektettem a megszólalásra és a hangütésre. Igyekeztem kitapasztalni az ügyintéző első reakcióiból, mit engedhetek meg magamnak. Ha például a kedvesség nem hatott, következett a kimértség, a tárgyilagosság, majd a szolid fenyegetés, először törvényi keretek között, majd az erkölcsi mércék ismertetésével. Szinte mindig célt értem, még vesztes helyzetben is. Még akkor is, amikor egy másik szolgáltatónál az ügyintéző visszadobta a papíromat, mert nem stimmelt rajta a dátum. A főnökét kértem, gyorsan megoldódott a probléma, és pillanatok alatt saját ingatlanom megbecsült fogyasztója lehettem. Így aztán most is több forgatókönyv van a fejemben, és ezek közül a legrosszabb, hogy mégiscsak vesztek. Túl későn jött, Boldog Úr, nem írjuk a nevére a szemetet, sohasem lesz Önnek saját hulladéka, fut végig rajtam a bukást jelentő mondatok egymásutánja.

Aztán elérkezünk az utolsó ajtóhoz, ahol derék kísérőm utamra enged, és udvariasan sok szerencsét kíván. Belépek a terembe, kétségbeesett ügyintézők sápadnak halálra, amint megpillantanak. Szeretném nevemre venni a szemetet, súgom oda a közelebb ülőnek. Én vagyok az új tulajdonos, itt az adásvételi, a birtokbaadási jegyzőkönyv, a személyi igazolvány, sorolom kissé megilletődöttem a sok-sok rám meredő tekintet között, amelyek láthatóan nem ismerik a sorszámautomata fogalmát, mert sohasem volt szükségük arra itt, a szeméthegyen túl. Csak a címet mondja, és a maga nevét, pár pillanat, átírjuk, és már indulhat is vissza. Csak ennyi ez egész, hogyhogy ez ilyen egyszerű, kérdezem csodálkozva, ő pedig porig alázottan bevallja, hogy sajnálja, nagyon sajnálja, de nem tudja, pontosan mikor fizethetek először, és mikor egyenlíthetem ki a számlát egyáltalán.

A szívem hevesen elkezd dobogni, sejtettem, hogy a labirintus vége az őrület lesz, ahonnan már nincs kiút, és gyorsan hozzásápadok az ügyintézőkhöz. Tessék mondani, mikor jön a következő számla, dadogom megilletődve, mert egyszerűen nem lehet így, ekkora bizonytalanságban élni. Egy új törvény értelmében tilos számlát kiállítaniuk, és ez a helyzet bizonytalan ideig eltart, az viszont bizonyos, hogy közel a csőd, jelenti ki elcsukló hangon, és már értem a síri hangulatot, értem a félelmeiket, ami lassan rajtam is úrrá lesz. De ki viszi el a szemetet, kérdezem mindenféle együttérzésről megfeledkezve, a világ legönzőbb fogyasztójának öntudatával. Fogalmam sincs, lehet, hogy az egész város egy nagy szemétdomb lesz őszre, válaszolja az egyikük. Szemétpalota, javítom ki gépiesen, és a végítélet közelségét érző sejtelemmel, kicsit megsajnálva a hely szorgalmas dolgozóit, elindulok a labirintus kijárata felé.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.