Egyfajta visszatérés vágya munkál bennem

Zirc, a Bakony, a gyerekkorod visszatérő motívumok a Szünet a semmiben című verseskötetben (Zirc, Egy régi-régi nap, Elcsúszott idősíkok, Nyári gyermekek, Fájvirág stb.), amelyért Irodalmi Jelen költészeti díjjal tüntettek ki a 2016-os Ünnepi Könyvhéten. A múltba nézés, az imaginárius barangolás a gyerekkor helyszínein értelmezhető úgy, mint létösszegző szándék, valaminek a vége, ugyanakkor valami újnak a kezdete?

Nem vagyok biztos abban, hogy a vég és a kezdet ebből a szempontból egyértelmű. Erőteljesen vágyódom vissza, ha nem is feltétlenül Zircre, inkább abba a közegbe, ahol felnőttem. Gondolatban sokat barangolok arra, mindmáig. Ha pedig a tájlírához vagy hangulatlírához kapok kedvet, szinte kivétel nélkül a Bakonyba tévedek. Meghatározó az a tizenkilenc év. Közvetlenül az erdő mellett nőttem fel. A létösszegző szándékot inkább úgy értelmezem, hogy valaminek a kezdete és valaminek a vége: egyfajta visszatérés vágya munkál bennem.

Egy éve jelent meg a köteted, amely most rangos elismerést kapott. Hogyan viszonyulsz az elismerésekhez, konkrétan az Irodalmi Jelen-díj miben erősít meg?

Az Irodalmi Jelen évek óta az egyetlen folyóirat, amelynek a szerzőgárdájához szeretek és továbbra is szeretnék tartozni. A lap szemlélete, a szerkesztők mentalitása teljességgel olyan, amellyel azonosulni tudok. Az Irodalmi Jelen-díjat pedig jelentős állomásnak érzem. Megerősít abban, hogy folytatni szeretném. Az elmúlt években meglehetősen inaktív voltam, ami az írást illeti. Innentől kezdve felelősség: ha már egyszer ekkora bizalmat kaptam, szeretnék megfelelni ennek.

A kötet egyik meghatározó darabja a Fájvirág című vers: „mert a most üres hátizsákkal vánszorog” – írod. Reflektálnál a ’fájvirág’ szemantikai összetételére; milyen szerepe van e fogalomnak poétikádban?

A „fájvirág” szó egy Jókai-novellában lelhető fel, én pedig egy jellemzésként kaptam annak idején Benyhe Jánostól, a Magyar Pen Club egykori főtitkárától. Azt gyanítom, hogy a „nebáncsvirág” szinonimája értelmében. Túlérző fájvirág, és lássuk be: van alapja, mind a túlérzőnek, mind a fájvirágnak/nebáncsvirágnak. Hihetetlen intenzitással élek meg mindennemű érzelmet, a legteljesebb kétségbeeséstől a legkitörőbb boldogságig.

Több, a fájvirághoz hasonló nem mindennapi, mondhatni kissé bizarr szóösszetételre bukkanhat az, aki elolvassa a könyvedet, példaként említhetnénk a holdhideget, a lomtemplomot, a sejtmeleget, a gránithideget, az üveghéjt, a hófagyöngyöt. Miért vonzódsz a szokatlan képzettársításokhoz, az ihletettség állapota szüli-e őket, vagy pedig előre kigondolt, jól felépített alkotói folyamat végeredményei?

Ó, ezek soha nem előre kigondolt szóösszetételek. Spontán jönnek, előfordul, hogy köznyelvi környezetben is használok hasonlókat, csak nem írom le, így elfelejtődik. Lehet, hogy bizarr, ezen most el is mosolyodtam, de mentes minden olyan szándéktól, amely modorosságot akarna elérni. Vannak például színek, amelyeket máshogyan nem lehet meghatározni, illetve hivatalosan nem léteznek, számomra mégis van „ódonzöld”, vagy az erdő időnként „záporzord”. Nekem ezek természetesek. Néha egy-egy hívó szóról is eszembe jutnak szóösszetételek. A legutóbbi példa pár nappal ezelőtti: olvastam az IJ hasábjain egy esszét, dr. Balázs Tibor tollából. Szerepelt benne a „szurrogátum” szó, ami ugyebár az ember aktív szókincsében ritkán van jelen. Azonnal megszólított, mert van egy érzés vagy jelenség, amire még nem találtam szót. Segített. Biztos, hogy a „szellemszurrogátum” szóból még lesz egyszer valami… (nevet)

A jelen üressége, a fájdalommal átitatott emlékezés szándéka, az istenes versek, metafizikus költői képek, a leheletfinom szinesztéziák a kortárs lírában ritkák. Milyen költészeti hagyományokat tartasz fontosnak?

Talán ez is „fájvirágság”. Gyerekkoromtól kezdve vonzott valamiért az a fajta líra, amelyek szépen fejezik ki mindezeket az érzéskomplexeket. Az első költő, akiért rajongani kezdtem, Áprily Lajos volt. Nem volt tőle kötetünk, kapni nem lehetett, antikváriumok pedig felénk alig-alig voltak, ezért odáig fajult a dolog, hogy loptam magamnak egyet. Illetve kikölcsönöztem a könyvtárból, századszorra, aztán nem vittem vissza. A büntetés összege pedig elenyésző volt az Áprily-összes eszmei értékéhez képest, ezt a szüleimnek is be kellett látniuk. Rajta kívül Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Reményik Sándor verseit olvastam akkor sokat. Aztán kedvencemmé váltak Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Rab Zsuzsa versei, de jelenleg a kedvenc nőköltőmnek Szécsi Margitot tartom. A kortársak közül óvatos leszek, mert erre a kérdésre a teljesség igényével lehetetlen válaszolni. Ha írnék néhány nevet, biztos vagyok benne, hogy mire visszaküldöm a válaszokat, legalább öt név eszembe jutna, és bántana, hogy miért hagytam ki őket most. Úgyhogy csak annyit mondok, hogy ki az abszolút: Lator László. Jelenleg azt gondolom, hogy felülírhatatlanul.

Ispánk, 2008 című versed Lator Lászlónak ajánlod. . .

Nem véletlen. Lator László verseire akkor találtam rá igazán, amikor Fodor András A Kollégium című könyvét olvastam. Fodor András többször utalt a Lator László-versekben fellelhető gondolatiság és a formatökély összhangjára. Kíváncsi lettem. Azonnal el szerettem volna olvasni tőle mindent. S valóban, a gondolati mélység mellett a kristálytisztára csiszoltság teljességgel jelen van a verseiben. Maximalista, ami a formakultúrát illeti. Évek múlva képes azért átírni a saját verseit, mert úgy érzi, csiszolásra érettek. Ez a hozzáállás nagyon szimpatikus. Mint ahogyan a személyisége is: bölcs, diplomatikus, tapintatos. Régebben váltottam vele néhány levelet, kézzel írottat, papíron, még a szonettkoszorúimmal kapcsolatban. Rengeteget köszönhetek neki.

A Lomtemplom ciklusra főként, de a kötet egészére is jellemző a csend, mint a verseket összefűző kohéziós elem. A ciklusod címe akár Csendtemplom is lehetett volna, elég csak kiemelnünk a „bársonyos tónusú csend-ideálok”, „gyöngyházas a csend csiganyála,”, „zongorába bújt csend”, „az ismeretlen esti illatok / között a csendben kinyílhatok”, „földszagú tűlevél / zsong a csendje bennem” költői képeket. Miért térsz vissza mindig a csendhez?

A csenddel ambivalens viszonyban állok. Mivel körülöttem soha nincsen csend, folyamatosan vágyom rá. Már-már misztikumként gondolok a csendre, mint egyfajta más dimenzióra, akár. Máskor pedig félek tőle, mert milliónyi csend létezik.

A ciklus címadója istenes versként is olvasható. Hogyan viszonyulsz Pilinszky lírájához, megihletett-e, s mi a véleményed, a kortárs költészetben miért ritka az istenes vers, a modern kor emberének istenképe miért tabu?

Természetesen szeretem Pilinszkyt, de most, hogy így említed, nem soroltam a számomra legmeghatározóbbak közé. Vélhetően azért, mert lehet, hogy nem voltam elég érett ahhoz, hogy hatással lehessen rám a lírája. Elő-elővettem, de soha nem ástam bele magam a költészetébe. A modern kor emberének istenképét tán nem tabunak gondolom, inkább egyfajta óvatosságnak, mert olyannyira szubjektív, személyes. Az istenes versekhez bátorság kell, hogy az ember ne szaladjon bele a közhelyesség csapdájába, valamint tapintat, hogy a hitet magát úgy éljük meg, hogy közben mások másfajta hite ne sérüljön. A profán dolgok például kifejezetten bántanak, ennek ellenére magam is követtem már el ilyet. Mert akkor és ott annak volt helye, az szakadt ki bizonyos élethelyzetekben.

„A semmi fakó. Belőle nem lesz kép, / hiába is exponálok. / Egy escape, / talán. S nem születés, mert az elmaradt. / Szünet kellene a semmiben, alant” – a Szünet a semmiben tulajdonképpen szünet a nemlétben, elvágyódás, valaminek a semmissé tétele?

Egészen biztos, hogy mindenki átélte már azt az életérzést, hogy jó lenne kivonódni egy időre, átmenetileg „nem lenni”, csak egy kicsit. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy folyamatos halálvágyam van, mert természetesen nincsen, de túl sokszor érintett ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni.

„s mellettem az emberbőrű ördögök / írnak, sírnak, és a táncuk úgy pörög / körülöttünk, mint lázálmot vetítő gépezet” – Mit szimbolizál az emberbőrű ördögök kitétel, a költőket, az emberben lakó angyali és ördögi, a jó és a rossz dualizmusát?

Az embert magát szimbolizálja. Azt, hogy bennünk él az eredendő édenkerti ártatlansággal együtt az eredendő gonoszság is. Valóságos lázálom ez, s akkor most újra Pilinszkyhez kanyarodjunk csak vissza: a magyar irodalom egyik legkeményebb versének tartom a Ne félj című versét. Amikor megfogalmazódnak bennünk a bűnös gondolatok, normális esetben természetesen azonnal el akarjuk fojtani ezeket, hiszen eszünkben sincsen másoknak ártani. Olykor mégis megtesszük, máskor pedig altruista módon, önmagunkat teljességgel háttérbe helyezve közelítjük meg egymást. Mi ez, ha nem a bennünk élő jó és rossz dualizmusa? Akkor lenne baj, ha ezek kioltanák egymást, mert akkor gépekké válnánk. Így viszont csupán szeretett vagy nem szeretett emberek vagyunk.

A hold is ismétlődő motívum a Szünet a semmiben kötetedben, de az újabb verseidben is visszatérsz hozzá. Izgalmas szókapcsolatként is felbukkan a Váltakozó, villantott diasorok című versedben: „holdhideg”. Miért meghatározó számodra a hold?

A csönd és a zirci emlékek mellett, ha visszagondolok a gyerekkoromra, van egy kép, ami folyamatosan előugrik: fekszem a fűben, és órákig bámulom a holdat. Nem tudom az okát. A mai napig képes vagyok több órát eltölteni azzal, hogy holdas felvételeket nézegetek. Megtalálom benne a megfoghatatlan teljességet, valamint a mégis emberi vonásokat, hiszen láthatóan arca van a holdnak, elég csak egy pillantást vetni rá.

Hiszel az olyan tabukban, hogy bizonyos szavakat, kifejezéseket nem szabad használni a mai versben? Ilyen a hold is, vagy a csillagok, a szerelem, a tó, a kedves, a szív, az élet stb. Hogyan menthetők át ezek a kifejezések a versbe úgy, hogy elkerüljük a klisét?

Persze, hogy hiszek, bár a hold, az kivétel (nevet). Úgy kell képiesíteni a versben, hogy ne váljon klisévé. Szokatlan helyzeteket kell teremteni köré, hogy inkább meghökkentsen, érdekessé tegyen, mintsem az unásig olvasott képeket hozza, ismételje.

„Szavakká préselt merevlemez testek / versek” – ez a kép két versedben is megtalálható. Hogyan lesz a belső motivációból vers, mennyire tudatos ez a folyamat nálad?

Hiszem, hogy minden költészet időszakokból áll, amit az érési folyamat változtat. Vannak lépcsők. Van, amikor elhisszük, hogy már költővé váltunk, aztán évekkel később vesszük észre, hogy tulajdonképpen vicces visszagondolni arra az időszakra. Őszintén csodálom azokat a fiatal költőket, akiknek már a zsengéi is zseniálisak. Ezért szeretem annyira a Debüt rovat fiataljainak a verseit olvasni. Így, a negyvenhez közeledve tökéletesen látom azt, hogy a zsengéim borzalmasak voltak. S cseppet se fáj beismerni. Egyedül azért nem égetem el őket, mert az érési folyamatot tökéletesen nyomon lehet rajtuk követni, egyszer még akár tanulságul is szolgálhatnak valakinek…

A kötet utolsó előtti ciklusa szonettkoszorúkat tartalmaz, amelyeket brit költők versei ihlettek. Miért ezek a brit költők foglalkoztattak, és melyikük áll a legközelebb hozzád mint alkotóhoz?

A szonettkoszorúk időszakára szívesen emlékszem vissza. Játékos volt, vidám, gondtalan. Az előtörténete is egy játék volt: többen írtunk abban az időben szonettkoszorúkat, amolyan kis műhelymunka gyanánt, önmagunk és egymás szórakoztatására. Egy szonettkoszorút megírni körülbelül akkora élményt adott, mint egy magashegyi mászás: amikor az ember megcsinálta, valami hihetetlen elégedettség és nyugalom szállta meg. S közben formálta is az embert, mert például egy ilyen szórakozott, fegyelmezetlen, szétszórt nőnek, mint amilyen én vagyok, az a fajta fegyelmezettség, amit egy szonettkoszorú megírása igényel, tényleg igazi kihívás volt. Soha nem gondoltam, hogy sikerülhet, nagyon boldog voltam, amikor önmagamnak is be tudtam bizonyítani, hogy mégis. A brit szonettekre épült szonettkoszorúkat – egy kivétellel –   egyetlen nap alatt írtam meg. A csiszolgatás persze tovább tartott, de a nyers váz 24 óra alatt el kellett, hogy készüljön, és kész. Hogy miért pont azokat a költőket választottam? Az első brit koszorú az Elizabeth Barrett-Browning volt, magam se tudtam, hogy ebből még koncepció lesz. A Portugál Szonettek örök kedvenc lesz, így ez az első adta is magát. Amikor elkészült, elégedett voltam vele, szerettem azt a koszorút, s elkezdtem keresni más brit költőtől is. Persze alapvető fontosságú tény, hogy a magyar fordítása is remek forma legyen, szép rímekkel.

Nemcsak szonettben, hanem más kötött formában, így villanellában, sestinában, rubáiban is olvashatunk tőled alapos műgonddal felépített verseket. Hogyan alakult ki nálad a kötött forma iránti elhivatottság, és miért önként vállalt rabság, illetve szent teher – mint írod – a forma, a rím, a ritmus?

Mert valahol egy belső kényszer, mégis szeretem. Olyannyira, hogy a kötött formától nem tudok elrugaszkodni. Terveztem, de csupán odáig jutottam, el, hogy töredezettek lettek a sorok áthajlása miatt, de azok is rímelnek, mert muszáj rímelniük. A villanellák, sestinák pedig stílusgyakorlatok, olyanok, mint egy-egy bemelegítés a teljesítménytúrát megelőzően, amolyan ráhangolódás saját magunkra.

A kötetben ugyanakkor szabad versekkel is találkozhat az olvasó. Mi dönti el, hogy mikor a metrum, mikor a szabad áramlású sorok dominálnak, témafüggő-e a formavers?

Csak néhány szabad vers van benne, azok is véletlenek. Szimpla bejegyzésnek szántam őket, aztán elkezdtek „verselődni”, de olyannyira nem érzem a magaménak ezt a műfajt, hogy fel is hagytam vele.

„Voltam »Szonettek Hölgye«, meglehet, / egy rész belőlem mindig az marad” – írod a Versek, Isten Veletek című költeményedben. Mintha búcsút szeretnél inteni a költészetnek, vagy csupán a kötött formától, egyféle verselési módtól válnál meg?

A kötött formától biztos, hogy nem veszek búcsút. Lehet, hogy szonettet valóban nem írok többet, de talán azért, mert azt a korszakot lezártnak érzem. Ettől függetlenül vállalhatónak gondolom, és tényleg szerettem azt az időszakot. A költészetnek se intek búcsút, mert bár az elmúlt időszak meglehetősen terméketlen és inaktív volt, azt hiszem, hogy ez inkább a feltöltődés vagy újratöltődés ideje, azt élem most.

Sérült gyerekekkel foglalkozol, többször is említetted, hogy tanításukban nagy örömedet leled. Az Iskolák helyett börtönök című versedet a keserű pedagógiai tapasztalat ihlette: „A megmaradók majd küzdenek, / a törvényeknek pisztolyuk van, / nézik csatánkat csepp őrszemek / a bezárt autizmusukban.” Hogyan befolyásolja az alkotói folyamatot a munkád, várhatunk-e a közeljövőben olyan kötetet, amely ebből ihletődik?

Főként autizmussal élő gyerekekkel foglalkozom, de nem csupán velük. Nagyon szeretem ezeket a gyerekeket és a munkámat. Ők pedig annyira kis képlékenyek, sérülékenyek, és annyira meghatározó az, hogy ebben a korban és az ő állapotukban hogyan foglalkoznak velük! Természetesen csak úgy lehet, hogy a teljes energiánkat az ő mindennapjaiknak szenteljük, ameddig köztük vagyunk. Néha nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy a saját gyerekeimnek itthon „teljes” anyukájuk legyen, de a hétvégék és a szünetek erre valók. A keserű tapasztalatokból ihletett verseknek pedig biztos, hogy lesz még folytatása, ámbár vélhetően egy leszelídítettebb formában, mert észre se vesszük, és nagyon hamar társadalomkritikává alakulhat, legyen szó akár egy-egy helyzetleírásról csupán. A társadalomkritika pedig veszélyes terep, ha direktté válik. Viszont szeretnék hangot adni a hivatásom ihlette gondolatsoroknak is. Bízom benne, hogy eljöhet ennek is az ideje.