Gradatamente – Vesztergom Andrea verse
Vesztergom Andrea
Gradatamente
A tó tükrén szórt lámpalé remeg,
de kontúrját néha már villantja,
mint pulzáló hajszál-vérerek:
a tavasznak pókfonálnyi lantja.
A hullám még bájtalan, ösztövér,
teste téltől szűkre keskenyítve,
s ahol az éggel végül összeér:
agyonmosott farmerszín a csipke.
Önmagával összecsap mélye lenn:
mozgása nyugtalan, mint a vállnak,
amit görcsös és szenvedélytelen
zaklató, vad lázálmok dobálnak.
A csend megint millió árnyalat,
keresem, de mindig ott találom:
valahol a fő lobbanás alatt
nyújtózik el, ring a pókfonálon.
