A két szemére vak kert
Böszörményi ZoltánA két szemére vak kert
Csoóri Sándor halálára
A szótlan járdáról,
ahol egyszer kincseket kerestem,
álmok morzsáit sepri fel,
magában beszél a vérszegény szél,
láthatatlan kezével
megsimogat a remény.
Az ég boglyái között
borzas felhők kergetőznek.
Éles sikoly rámázza be
a két szemére vak kertet,
gyermekkorod csillagaival feleselget.
Rémülten nézem,
ami benned szertefoszlott,
a megcsömörlött kékes tetők vállát.
Gyümölcsöt érlelne piros kedved.
Rálátna az erdők magányára
a tündöklő páraoszlop.
Kivár az idő,
pillái kinyílnak.
Lassú lépteid
az ég kapuja előtt szaporábbak.
Míg leborulsz hamuba, porba,
s gyónsz a tovaillanó pillanatnak,
vézna bokraim alól leslek,
puha illúziókkal betakarlak.
