Amatőrtől a profiig: fotográfus, író és színész a művészlétről
A Kortárs folyóirat „Szavakon túl” című sorozatának új estjén három művész, Király Farkas, Markovics Ferenc és Törőcsik Franciska beszélt többek között a hazai és külföldi érvényesülés lehetőségeiről, az internetes jelenségek hatásairól, amatőrizmus és profizmus különbségeiről.
A Budapest Pont borospincéhez hasonlító föld alatti, boltíves termében szálltunk alá a művészet rejtett bugyraiba – de ez talán túl baljósnak hangzik, hiszen alapvetően lélekemelő dolgokról volt szó a Kortárs folyóirat estjén. A vendégek, Király Farkas író-szerkesztő (munkatársunk), Markovics Ferenc fotóművész és Törőcsik Franciska színművész Thimár Attila főszerkesztő kérdései mentén járták körül a művészlét tanulságait. Kezdve mindjárt azzal, hogy lehet-e tanítani a művészi szakmát napjainkban?
Törőcsik Franciska, Király Farkas és Thimár Attila
Markovics Ferenc Balázs Béla-díjas és világszerte ismert fotográfus, aki számtalan albumot és kiállítást jegyez, csak úgy ontotta az anekdotákat egész este (elsősorban filmgyári éveiből, a színészekkel együtt töltött hosszú napok élményei alapján), de egy-egy „sztori” között azért a kérdéseket is megválaszolta. A fotózásban a tanulást az analóg technikai korszaka jelentette, a digitális fényképezés rengeteg automatizmust hozott. Szinte kizárhatja az ember a külvilágot, mint azt ő is tapasztalta minap egy a HÉV-en telefonnal fotózkodó fiatal párnál – ez az analóg korszakban lehetetlen volt. Általánosságban a fotós gondolkodásmódot lehet tanítani – fogalmazott a mester, aki tanítványaiból mindig megpróbálta előpiszkálni, mi lakik bennük.
Törőcsik Franciska szerint (csak névrokona a híres művésznőnek) a technikai fogásokat lehet megtanítani, de valójában minden szerepnél elölről kezdi a tanulást az ember. Számára Székesfehérvár volt a legfontosabb iskola, ahol négy évig kitűnő társulatban remek szerepeket kapott. „A saját bőrömön tanultam a legtöbbet” – fogalmazott Franciska.
Király Farkas úgy látja: valamilyen szintre a művészetekben bárkit fel lehet hozni, persze ehhez is kellenek adottságok. Ha az illető kellő eltökéltséggel rendelkezik, „kifaragható” belőle valamilyen alkotó. A többi a géniusz – ezt a szerkesztőnek észre kell venni, jegyezte meg Farkas. Akit csak egy alsóbb szintig lehet feltornászni, ő maga el szokta tanácsolni az irodalmi pályától, de ez nem tragédia: őt magát is eltanácsolták egykor például a barlangi fotózástól, vallotta meg. Egy költőnek nem kell feltétlenül ötéves képzés, sok verset kell olvasnia. Legnagyobbjaink sem végeztek költői-írói iskolákat, Ady jogásznak tanult, Csáth Géza orvosnak, és sorolhatnánk… Egy kritikusnál persze más a helyzet, ott fontos a szakmai alapozás. Markovics Ferenc ezt azzal egészítette ki: a szakmai pályafutás szempontjából sok múlik a szerencsén. Meg is mutatta azt a két fotót, amely őt igazán ismertté tette: a ’65-ös népstadionbeli Armstrong-koncerten lőtt képet a művészről (kalandos történetét is elmesélte), valamint az Erkel Színházban fotózta Ella Fitzgeraldot, akit végre egy vidám pillanatában kapott el, ellentétben a többi fotós borongós képeivel.
A színész és az író szemével
De mit csinálnak vajon a megkérdezettek, ha nem elégedettek a műveikkel? – firtatta Thimár Attila. Markovics Ferenc egyszerűen elégeti őket; Törőcsik Franciska szerint el kell engedni a késztetést, hogy az ember a színpadon irányítani akarja a dolgokat. Olykor a teljes indiszponáltságból születnek nagy előadások (és fordítva), ez kiszámíthatatlan. Király Frakas úgy véli, jó dolog az elégedettség, de csak mértékkel: könnyen önelégültséghez vezethet, majd átcsaphat önhittségbe. Az új munkáknak mindig egyfajta egészséges elégedetlenséggel kell nekirugaszkodni.
Szóba került a külföldi érvényesülés lehetősége is. Ez a színészetnél a legnehezebb – reflektált Törőcsik Franciska – a nyelvi meghatározottság miatt. Bár ő el tudna képzelni egy olyan szerepet, amely épp ezt a nem-értést aknázza ki (például a Táncos a sötétben című filmben Björk szerepe ilyen). De egyáltalán „hol kezdődik a külföld?” – vetette fel Király Farkas. Az ő szülőföldje, évtizedekig lakóhelye Kolozsvár – Romániában tehát könnyebb érvényesülnie, fordítják a műveit, ahogy például szerbre is, bolgárra is. „Ezt külföld 1.0-nak nevezném” – fogalmazott tréfásan. Német, angol, pláne spanyol nyelvterületen valami nagyon jelentőset kell felmutatni, hogy ne „háromszáz példányban sikkadjon egy mexikóvárosi trafikban a könyv”, mondta Farkas a nagy nyelvek országairól. Ilyen szempontból az internet hatalmas változást hozott: bármely író felteheti a művei fordítását. Bár az irodalom vált leglassabban médiumot, szemben a fotográfiával, ami villámcsapás-szerűen hagyta el a celluloidot: az irodalomban megmaradt a párhuzamosság a nyomtatott és az online között. Markovics Ferenc egész sorával állt elő világhírű fotográfusoknak, akiket ha külföldön emleget, elámulnak, hogy mind magyar földről érkeztek. André Kertész, Brassai, Moholy Nagy, Munkácsi Márton… Persze mind másképp viszonyultak szülőhazájukhoz: André Kertészt visszacsábította egy állami kitüntetés, Brassai nem engedte magát magyarországi fotósokkal fényképeztetni. Markovics Ferenc szerencsésnek érzi magát: rengeteg nemzetközi kiállításra küldtek képeket kollégáival, és tőle sokat elfogadtak. Az Armstrong-képet vagy 25 helyen állították ki a nagyvilágban.
Markovics Ferenc az Armstrong-képpel, ami bejárta a világot
Az internet persze óriási hatással van minden művészeti területre. Király Farkastól tudtuk meg, hogy az első e-bookot 1970-ben állították elő: egy amerikai hazafi a Függetlenségi nyilatkozatot gépelte be, és tette hozzáférhetővé elektronikusan. Az első szerkesztett folyóiratok 1995-ben jelentek meg, idézte fel. A számítógép elterjedésével rengetegen írni kezdtek, de az online megjelenési módnak köszönhetik a lapok a nagy olvasottságot is – például az Irodalmi Jelent sok tízezren látogatják havonta. Ilyen példányszámú nyomtatást már egy folyóirat sem tudna vállalni, értelme sem lenne. Külföldre szakadt honfitársaink is ezáltal juthatnak magyar irodalomhoz. A probléma az amatőr publikációs közösségek elterjedésében van, illetve abban, ha ez etalonná, hivatkozási alappá válik. Törőcsik Franciska úgy látja, nagyon be akarja szippantani az elektronikus világ az embert. Egy dán kolléganője szerint egy színésznek megkerülhetetlen, hogy Instagramja legyen, hiszen itt tudják megnézni a képeit egy-egy kiválasztási folyamat előtt. Ma, ha az ember pályázik egy külföldi szerepre, ún. „self-tape”-et készít, vagyis felveszi maga a jelenetet, és kiküldi. Sőt, gyakorlatilag bárhol csinálhat az ember filmet, amit bárhová eljuttathat – kicsi lett a világ, amelyben minden megtörténhet. Miközben tudatosítanunk kell, hogy a lájkvadászat, a nézettség nem minden – Franciskáéknak volt olyan előadása a Táp Színházzal (Szerb Antal Utas és holdvilága), amelyet alkalmanként egyetlen néző láthatott. Markovics Ferenc vegyesen érez az internettel, az ő világa a papírfotó – mondta. A Film Színház Muzsika szerkesztőségében – ahol hosszú évekig dolgozott – a plafonig érő szekrények dugig voltak a 30-40 évre visszamenően archivált képekkel. Van, ami csak albumban képzelhető el – a művész kiemelte Ernst Haas nagyszabású The Creation című albumát. De elég volt csak hátrapillantanunk a teremben, ahol az összetolt asztalokon a műsor után megcsodálhattuk Markovics Ferenc bőröndben érkezett „minikiállítását”: a fotók magukért beszéltek.
...és a szintén híressé lett Fitzgerald-fotó
Zárásképp az „amatőr” és a „profi” közötti különbség került terítékre egy közönségkérdés nyomán. Király Farkas úgy válaszolt: nem lehet kritériumrendszert felállítani, tud érdekes példát mindkét oldalon. A minden szempontból profi Papp Tibort igen kevesen olvassák, míg egy Farkas által nemrég megismert verselő kántor szakmailag tökéletes műveket alkot. Ehhez Törőcsik Franciska is csatlakozott: nem kell feltétlenül „papír” ahhoz, hogy egy színész jól működjön. Ahogy egy „félprofi” kollégája fogalmazott közös előadásaik kapcsán: „Egy amatőrnek minden nap ünnep.” Markovics Ferenc megosztotta: Leonardo dilettantének, azaz műkedvelőnek nevezte magát, aki (kezdetben) nem pénzért alkot. Az amatőr szó az 1900-as ével elején még egyáltalán nem volt pejoratív, emlékeztetett a fotóművész. Ekkoriban még a rendkívül drága fotó- (dagerrotípiás) felszereléseket csak a leggazdagabbak vehették meg. A Kodak hirdette meg a tömegfényképezést, amivel elterjedt az amatőr fotózás. De nevezhető-e annak például a telefonnal készített tökéletes minőségű kép? A legnagyobb probléma a digitális fotózással a tárolás – zárta gondolatait Markovics Ferenc –; ma a képszerkesztők belefulladnak a választékba. Innen aztán továbbgondolhattuk magunkban a kérdést: vajon hogyan hat ez az egyes képek eszmei értékére? Markovics Ferenc kiállított fotói mindenesetre egy páratlanul gazdag élet lenyomatai, érdemes volt belefeledkezni a „minikiállításba”.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
