Vörös és fehér – Lukács Flóra versei
Vörös és fehér
Lukács Flóra versei
Fénytörés
Tengerben tengerré válok,
szélben esővé,
esőben pocsolya leszek,
víz és szél között hullám,
a csendben só.
Holdfényben kék leszek,
napfényben színt váltok,
tekinteted dönt.
Egy golyót kerestem,
amit egyszer
a fénytörésben láttam,
és sokáig azt hittem,
csak az agyamban létezik.
Ha valaki nem üt meg úgy,
hogy végre kiszakadjon,
megőrülök.
Egyszer száz forintot fizettem valakinek,
hogy úgy pofon vágjon,
kiszakadjon
fejemből a golyó.
Megtörtént.
Beszakadt a dobhártyám,
és lenyugodtam.
Aztán egy idegen férfival
valamerre tartottunk
az autópálya mentén.
Foltokból kezdett újra összeállni,
ami egyszer szilánkokra szakadt,
hogy lehet ólomból megint.
Vörös színben játszott,
felbukkant eltűnt.
Mezők felett fák között,
hold helyett,
zsákutcák végén.
Idővel rozsdásodott,
megfakult, szétpergett,
eltűnt hirtelen.
Azóta se vagyok képes nem rá gondolni.
Vörös és fehér
Egy átlátszó falu medencében
almák úsznak és egy lány,
felvágott erekkel,
vére a vizet vörösre festi,
belülről világítják a led lámpák.
A budapesti mikvében,
amikor megépült,
a medencét kóser vörösborral
töltötték fel,
leengedték,
vízzel töltötték fel,
leengedték,
vízzel töltötték fel újra,
mindezt addig,
amíg tökéletesen tiszta
nem volt a térben a víz.
Fehér csipketerítőbe csavart
állat lüktető szívéből
facsarja ki a vért,
kézfején és karján csorog,
a tálba, amibe vásznait áztatja.
Másnap a szobát átszelő kötelekre
teregeti.
Ha megszáradtak, keretbe feszíti őket.
Másnap lemegy tejért, soha többé nem látják.
Tekintet
A vak baglyok szeme olyan,
akár a csillagos ég,
akár a cserebogarak rajzása,
és ő komolyan félt,
valaki eltapos akár egyet közülük,
akkor mindennek vége.
A te kereszted.
Az én szívem.
Védeni, pusztítani akarjuk,
azt, ami miénk.
Apró agyag lófej,
ősi medve koponya,
két ujj között mozgatható.
Egy rózsaszín ruha,
egy akasztott nő,
az éjben lebegnek.
Együtt és külön.
Rózsaszín
Azt kérted a szigeten találkozzunk,
reggel nyolckor,
pedig előző este
hajnalig együtt voltunk.
Nem volt kedvem elindulni,
nem szerettem a reggeli nagy beszélgetéseket,
de belementem.
Végig te beszéltél,
huszonöt percig figyeltem is,
aztán már csak arra gondoltam,
mennyire kívánok egy rózsaszín vattacukrot.
Túl sokat akartál.
Nem tudtam mit kezdeni az egésszel.
Leginkább untam.
Egyébként is túl korán volt.
Csak néztem a hátad mögött
az árust, ahogy a cukrot a gépbe önti,
és a hurkapálcára tekeri
a hömpölygő anyagot.
Gyerekek és párok kezében
fújta a szél a kék és fehér,
hosszabb, rövidebb szálakat,
ahogy harapták,
egyre szebbnek láttam őket.
Egy óra múlva szakítottunk.
