Szótag utca, Rím körút

Isten nem levéltáros

                                   Ad notam Vörös István

Nem levéltárosi a munkája Istennek,

mostantól enyém sem az: aggódom.

Nem használtak a felhabzó intelmek,

jobb lett volna kiszállni Maglódon.

A múlt sok rétege biztos nincsen meg,

a mélyfúrással jobb, ha kivárok télig,

higgadtság és önuralom is kellhet,

s szívügyi okmány, hogyha esetleg kérik.

Miféle következménye lehet mindennek?

Rémülten nézek előre, újra félek,

elnémult a telefon, az internet,

eltűntek a kanyarban a régi fények.

Nincs igazság, az emberek tévednek.

Fákban hiszek és lassú évgyűrűkben,

és hinni szeretnék valami istennek,

mert elvesztem, de aztán megkerültem.

Nem levéltárosi a munkája Istennek,

vállalkozást nyit, számol, piacra termel,

csak e vad csatornabűztől mentsen meg,

csak egyenesedjen ki a gyémánttengely.

Szótag utca, Rím körút

                                   Vörös István soraira

A vers attól vers, ha valami ellenszenveset 

vagyunk kénytelenek megszeretni benne.

Bosch-alakokat is azért bámulunk, hogy

borzongjunk, mégis közéjük vágyakozzunk.

A vers sziklatömbbe zárt sírkőkezdemény,

amiről le kell verni csákánnyal a fölösleget,

szarvaslábszárcsont, amiről a vadász

gyakorlott mozdulatokkal fejti le a húst.

A vers marslakó, nem érti senki a nyelvét.

A vers papírzsebkendővel elkövetett gyilkosság.

Akkor születik, mikor a reményvesztettség

lefosztja az éjszaka otthonos szöveteit.

Mikor az ismerős csillagképek összecsúsznak

a nyugati égen, hideg és perzselő napszél

fúj, égszagot áraszt, földbe szögez. Verset

írni hasi nagyműtét felülfertőződéssel.

A kötött vers és a szabadvers ugyanattól jó.

A formától. Csakhogy a forma éppen más

a kötöttpályás versek esetében, mintha

a költőnek teljhatalma lenne, s kormányozná

versbuszát, amerre jólesik, a Szótag utcát

elkerüli, és a Rím körúton sem áll meg.

Emlékezetes út marad, a város határában

személykocsi ütközött Ifával. Három halott.