Abafáy-Deák Csillag: Idővándorok – Kölüs Lajos: A hőstelenített csodák

Abafáy-Deák Csillag

Idővándorok

Ősök vagy hősök? Vagy mindkettő? Mennyire tekintjük őseinket hősöknek? A mindennapi hősökre is emlékezünk? Ott a kiállítás címében a H betű után a + jel, megerősíti-e a tárlat ezt a szellemesnek szánt címet? A H nem válik néma H-vá? Mindenki lehet hős, mint híresség is, ha csak néhány percre, ahogy Andy Warhol mondta? Hogy vagyunk az őseinkkel és a hőseinkkel? A mai jelenben miként jelenik meg a múlt, miként látjuk a múltat? Újraelőhívás ez, bár a múltról beszélünk, de ez a múlt a jelenben létezik, mi konstruáljuk, adjuk meg keretét, helyezzük kontextusba.

Ázbej Kristóf képző- és projekttervező művészről köztudott, hogy az úgynevezett fúziós festészet megteremtésével kísérletezik.Printjei festészettörténeti idézetekre épülnek.A múlt festészeti alkotásaiból építkezik, nem az egész műből, hanem csak annak egy motívumát, szeletét használja fel. Rétegez, ötvöz és összeilleszt. Kvázi valóságot teremt, amely áttetszőnek és mágikusnak látszik.

Ha megszületik egy gyerek, az első dolog, amire figyelnek, vajon kire hasonlít. Apa, anya, esetleg, jé, a nagyapa vagy nagyanya vonásait is felfedezni vélik, az ősöket keresik az újszülöttben. Most is kereshetjük az ősöket minden portréban, arckifejezésben. Ázbej lendületes vonásokkal ábrázol hőst és nem hőst. ’Mintha már láttam volna’ érzés járja át a nézőt. Játék ez, vajon kit és melyik műből ismerünk fel? Milyen nyomokat, vonásokat raktározunk el agyunkban emlékezés gyanánt, hogy felismerjünk valamit, valakit. …a fúziós alkotói módszer, szisztéma és elv, amely appropriált művészettörténeti idézetekből építkezik, talán avval a különbséggel, hogy azáltal, hogy a képek címe egy keresztnév, felmerül egy személy létezésének lehetősége. Ha játszani akarunk a gondolattal, akkor ez a személy egy fiktív személy, mint egy képregény figura vagy egy regényhős – írtuk Ázbej Kristóf egyik korábbi kiállításáról.

Ázbej egész alakos figurái groteszkek, nevetségesek és emelkedettek is. Önirónia ez Ázbej részéről. A hősök változó arcára figyelhetünk, mert a hősök mindig mások, ha úgy tűnik is, hogy időtlenek. Már nem a korhoz kötöttek, az időhöz, csak annyiban, hogy ha felismerjük a különböző művészek alkotásainak részleteit. Ázbej alkotói szemléletének sajátossága, hogy műveiben a minden mindennel összefügg filozófiai elv egyedi módon jelenik meg, ezért nem lepődünk meg, hogy Andy Warhol övtáskája hogyan is illeszkedhet egy másik festő által alkotott figura derekára, mert a művészet egyetemes, értelmezhetjük ezt a fúziót így is, minden műalkotás csak egy mozaikkocka az egyetemes művészet (reméljük) örökösen bővülő palettáján.

Fülöp Gábor szobraival először a debreceni MODEM Halálos természet című kiállításán találkoztam 2013 novemberében, és a Katica/Ladybird (2010) szobrával is. A mű akedvesnek tűnő címe ellenére sem volt meg­nyugtató látvány, amikor közelről vettem szemügyre, akkor derült ki, hogy a szobor katicából van. Ezernyi pöttyös katicából. Kirajzó méhekként szállták meg az embert, vagy egy újfajta lény, egy kiborg, kitinpáncélos katicaság születését látjuk. Azóta újabb katicák születtek, az itt kiállított Katica (2016) katicái nem repülnek el, mint a méhek, szorosan egymáshoz tapadnak, és egy női alak rajzolódik ki tömegükből. Fából készültek. Más a testtartása, mint a korábbi húgának, mintha lépni akarna, egyik tenyere kér vagy ad, kommunikálni próbálna, emberi gesztusa van.

A hétpettyes katica a kedves megjelenése ellenére a mikrovilág T-rexe, a magyarság legkedvesebb bogaráról van szó, csupán két évig él, minden apró szervezetet elfogyaszt, köztük elsősorban levéltetveket és pajzstetveket, de akár saját fajtársait is bekebelezi. Vérmes ragadozó. Ha egy katicát megpróbálnak a madarak, gyíkok vagy más ragadozó szervezetek megenni, akkor az egy nagyon kellemetlen ízű váladékot bocsát ki magából.

A Flóra, 2017 című szobor tavasz istennőjeként mintha ellenpontozni akarná az itt kiállított Katicát, mindkettőjük testtartása hasonló, és utal korábbi mitologikus ábrázolásokra. Flóra és fauna, a virág borította test, mennyiben virágzik, vagy csak táptalaj az emberi test. Megszűnik nőisége is, mindent elborít a virág, a mennyiség átmegy egy új minőségbe. Itt valamivel kevésbé horrorisztikus, mint az ezernyi katica, de a virágok is kiszívják a test nedveit, majd hervad, elhervad, és jöhet az enyészet is.

A Csiga, 2013 pozíciója eszembe juttatja a híres mondást: Ne zavarjátok köreimet (Archimédesz). A gyermek magába mélyedése, a világ felfedezése ez, a lelassult idő, egyben a védekezés motívuma is, csigaházába menekül, ha kell. Páncélt növeszt a világ ellen, csigává gömbölyödik, spirálja magába fordul. A Tölgy, 2015 az istenek fája, hellén orákulum, a papok a lombok susogásából vélték kihallani a jövőt. Jelképezi az ősök tiszteletét, a rendületlen kitartást – ezért koszorúzza a magyar címert is. Fülöp mindegyik alkotása a természetből merít, illetve azokra a hagyományokra épít, amelyeket az ember és természet kapcsolatából születtek meg, jöttek létre. Az emberi test vagy kvázi test elemekből, többszöröződésből alakul ki, formálódik meg, ezzel új minőséget, eddig nem ismert új fajt hoz létre. A szobor felületére koncentrál, ezzel egyidejűleg a természetet képezi le, amely már emberi természetet – emberi test – hordozójává, egyfajta üzenetté válik. Szobrai metamorfózisok is, az emberi és a természeti jelenségek organikus rendezettségi állapotát is megjeleníti.

Olajos Ilka az emlékek nyomába ered, százéves történetek után, az első világháború köztéri emlékezetének. Minden homályos, aki 1918-ban született, már százéves. Alig van, lehet élő tanúja a háborúnak. Közvetett tanúk még élnek, családtagok, gyermekek, unokák, dédunokák. Az emlékezés közel száz évet fog át, élő szövetként, mivel ekkor még a családi kapcsolatok révén élők emlékezhetnek. Vagy a köztereken felállított szobrok által. Száz év után már a személyes emlékezés megváltozik, könyvtári, film-, fényképalapúvá válik, az oral history nem működik, nincs mit elmesélni, mert megszakadt a személyes emlékezés fonala. Olajos Ilka ezt a személyes fonalat veszi fel, de tudja, itt nincs éles objektív, csak homályos emlékezet. Az Oblivion fotósorozat képein érzékelhető az emlékművekre jellemző mozdulatlanság, miközben az egymásra helyezett rétegekkel, áttűnésekkel több dimenzióssá váló printeken érzékelhetővé válik az idő múlása, az emlékek elhalványulása. Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Ludovika tér, Budapest, Soroksár, Új köztemető, Budapest, Haller utca, Budapest, Kecskemét. Oblivion jelentése kissé elvont, egy hely, ahol az elfeledett dolgok vannak, valamiféle tudattalan állapot. Felejtés, elfeledés. Mindkettőre szüksége van az embernek. Ha nem tudnánk felejteni, agyunkban csak torlódnának az emlékek, örökösen a múltban élnénk.

Magyarország köztereit járva mi is bolyonghatunk a szobrok között, önmagunkat átmentve egy másik világba. Olajos Ilka nem látszatot teremt, ha képeinek homályossága jelzi az emlékezés törékenységét és bizonytalanságát. A mindennapjaink részei ezek a szobrok, ritkán megyünk közel hozzájuk. Túlélünk és nem átélünk. Olajos Ilka fotói az átéléshez visznek közelebb, arra invitálják a fotók nézőit, hogy többet tudjon meg az adott képről, szoborról. Működésbe hozza az emléknyomokat. A felejtéssel szembe megy. Úgy megy szembe, hogy fátyolt von köré, sejtet, nem rág szájba, így felkelti érdeklődésünket, menjünk közelebb a látványhoz, hagyjuk, hogy szemünk és agyunk egészítse ki a nem látottat, eddigi emlékeink, tapasztalataink közreműködésével. Mintha szürkehályogműtét után lennénk. Nincs patina, az éleslátás még nem állt vissza, de a műtét sikerült, kezdetben talán (a címadó Oblivion jelentése is többek közt) az öntudatlan állapotba kerülve. Persziflázsok ezek a fotók? Egy biztos, pátoszmentesek. Az emlékezés csonkaságára utalnak. Aki látta a Majmok bolygója című filmet, emlékezhet a civilizáció végét jelentő, romos Szabadság-szoborra. Olajos Ilka nem megy ilyen messzire, fotói nem a világ végét, nem a poszt-apokaliptikus időt vizionálják, inkább az emlékezet összetett voltára utalnak.

A múlt kötelez, tudni és felejteni. Az emlékezés az ember egyik sajátos vonása. Tud az időről. Az emlékezés kommunikatív is, közösen (szociálisan) emlékezünk valamire, valakire. Az emlékezet szubjektív. Igaz ez a három kiállító művész alkotásaira is, utaznak az időben, utaznak az emlékek világában. Mintha egy útinaplót olvasnánk, az alkotásoknak történetük van és különös aurájuk. Képek a mai világról, ahogy látjuk, ahogy benne élünk. Rejtvények is, amelyek megfejtésre várnak.

Kölüs Lajos

A hőstelenített csodák

Sorsfordító pillanatok Olajos Ilka fotóin, Ázbej Kristóf panoktikumában minden változik, minden eladó, minden vonás hasznosul a múltból. Fülöp Gábor a természethez fordul, emberi alakot formáló szobrai állati vagy növényi jegyekből épülnek fel, rakódnak össze. Hőstelenít, az ember és a természet elválaszthatatlanságát hangsúlyozza, egyben el is fedi azt a katasztrófát, ami fenyegeti az emberiséget. Akár a katicabogarakat vagy a csigákat, a tölgyről nem is beszélve. A természet erejét tárja elénk, mintha egy mesében lennénk, ahol átváltozunk, átalakulunk. Ez egyfajta reinkarnáció lenne? Ez most a jövőnk? Erre számíthatunk? Eltűnik az ember? El kell tűnnie? Ennyire tellett? A természet hódítja meg az embert, és nem fordítva. Elszemélytelenedés ez, még akkor is, ha élő vonásokat mutat, érzékenységet, finomságot a szobor. Mi lenne védtelenebb egy katicabogárnál? Szállj el, szállj el, katicabogár, énekeltük gyerekkorunkban, ujjunk begyén a katicával, amely széttárt szárnyakkal repült a magasba. A csigák üres házát széttapostuk, vagy begyűjtöttük. A csigavonal a spirált, az univerzum egyik sajátos vonását őrzi. A mozgást. Fülöp a természet örök változását, mozgását ragadja meg szobraiban, a keleti filozófia hatását sem tagadva.

Olajos Ilka hét fotója szemérmesen távolságtartó. Egy véres háborúra emlékezik, a hősökre, akik igazán nem voltak hősök, nem hősöknek születtek, azzá váltak, kényszerből. A Piave mentén vagy a Monte Grappa hegytömbjei között. Áldozatok ők, hősi áldozatok. Papoktól megáldva mentek a harcba, és kerültek sokan közös sírba. Közel hétszázezer magyar katona esett el az első világháborúban. Száz év magánya is kevés lenne elmesélni történetüket. Olajos Ilka bátorsága, hogy meri homályban hagyni a konkrét szobrokat, csupán a terekre utal, a helyekre, ahol a szobrok állnak. Nem kérdezi, de nem is állítja, hogy mindenre emlékezünk, és azt sem állítja, hogy emlékeznünk kell. Nyitva hagyja a lehetőséget, a nézőre bízza, hogy miként is emlékezik, miként is megy el naponta az említett tereken a szobrok mellett. Az emlékezés személyes voltát hangsúlyozza. Újrakonstruálja az emlékezést. Szubjektummá teszi a történetet, behívja a múltat, a múlt időt, amely jelenünk része, de nem mindig látszik. Önmegőrzés ez. A fotó hatásmechanizmusával küzd a felejtés ellen. Sejtet valamit, bizonyosság felé irányítja a néző figyelmét, a homályt nem lehet megszokni, ha olykor szeretjük is a sötétedés előtti pillanatokat, időszakot. Valamiféle összetartó erőt sugároznak a fotók. Hová is tartozunk, vetik fel a kérdést az alkotások.

Mélyek a sebek, talán ezért is rejti el a szobrokat Olajos Ilka. Távolságtartó. Fülöp Gábor is, mert szobrai nem közvetlenül idézik meg a háború borzalmait. Ázbej Kristóf is a neves emberek karakteréből hozza létre műveit. Nem összemosás ez, csak annak jelzése, hogy a világ bonyolult, miként az igazság is, mert összetett. A sírhalmok lassan elenyésznek, a köztéri szobrok még állnak, az utókor felejteni akar, felejteni szeretne. Ez nem feledékenység, hanem inkább az ember ösztönös viselkedése. Mindhárom művész az emlékezésre buzdít.

A fájdalom homálya lengi át Olajos Ilka fotóit, a tompa fájdalomé. Régen történt, élő tanúja nincs. Legitimmé vált az erőszak, és nemcsak az államok közti vitában, így a 20. század véresebb lett, mint a 19. vagy 18. század. Fülöpnél a természet erőszakát látjuk, Olajos Ilkánál a homály jelensége válik uralkodóvá, képszervezővé, míg Ázbej Kristóf mozgalmas arcképeiben a változás erőszakát látjuk, semmi sem az, ami. Az átváltozás erőszakát, kényszerét tudatosíthatjuk. Háttérbe szorul a felelősség kérdése, de jelen van a kiállításon. Békeidőben élünk, ha a világban nincs is béke. Tartós-e az európai béke? Nincs gyűlölet ezen a kiállításon. A hamis tudat ellen is szól, hogy a háborúban való hőssé válásnál nincs szebb az életben. Háborúba mentek, és nem esküvőre.

Kiállíthatók-e a hősök? Kiállítható-e a háború? A szobrokon penész él, terjed, fakulnak a bronzok, sokszor galambszarosan néznek ránk, utódokra. Markovits Rodion Szibériai garnizonja is emlékezet, de milyen gyorsan elfelejtettük a regényt, holott világsikernek számított. Miért jó, ha feledünk valamit, illetve miért jó, ha nem tudunk felejteni valamit? Miért érdemes ezt a kiállítást megnézni? Fülöp Gábor metafizikai útkeresése az emlékezet gyökereit érinti. Ázbej azt hangsúlyozza, hogy a kultúrának köszönhetően lehet megőrizni az identitásunkat, az emlékezést. Olajos Ilka a művészet, ezen keresztül a fotó szerepére hívja fel a figyelmünket, a művészi autonómia és szuverenitás szemszögéből, mire lehet és mire érdemes emlékezni. Kísérletező kedvet látunk a kiállításon. Miként is közelíthető meg a rend, a fegyelem és a funkcionalizmus kérdésköre. Ízlésválasztással is szembetaláljuk magunkat. Talán háttérbe szorul a trauma közvetlen ábrázolása, de közvetetten jelen van. Függetlenség minden körülmények között? Az igazság kimondása, tükör által homályosan, kerülve a történelem és a sztereotípiák útvesztőit.

Witkacy – Stanisław Ignacy Witkiewicz lenyűgöző portrésorozata is eszembe jut Ázbej Kristóf portréi láttán. Ázbej képein is ott az egzisztenciális félelem számos vonása, víziója. A nyugati civilizáció alkotásai mint főnixmadár tollai jelennek meg. Újjászületés ez.Ázbej a kolorizmus, a posztimpresszionizmus világát is megjeleníti, egyben továbbépíti. Nála a színek összhangja diszharmonikus, ritmikus kompozíciói, a tarka szövetre emlékeztető printjei a szépség fogalmát értékelik át.

A kiállítás különböző módon járja körbe a hősök világát. Egyik emlékezési mód, forma sem törekszik kizárólagosságra, és ez a kiállítás egyik erénye, hogy elénk tárja az emlékezés különböző formáit. Sem a szobor, sem a fotó, sem a fuzionista kép nincs a másikkal szemben hátrányban. Mindegyik művészi kifejezési mód megengedi, hogy a művész szabadon fogalmazza meg az emlékezéssel kapcsolatos érzéseit, gondolatait. Másként dolgozzák fel az emlékezés színtereit, a gyász közösségi voltát, a sebek nem szűnő fájdalmát, amely talán már nem is fájdalom, mert az ember lelkébe-testébe ivódott, mintha nem is tudnánk róla.