Hó

Király Lászlónak

Valami nagy hóról álmodom,
fehér illat kereng a szombat délutánban,
rejtett iránytűkkel a bőr alatt
jégsapkás hegyeimet keresem,
jambusokat és daktilusokat
ropog csizmám alatt a fagy,
összeragad a hidegtől orrom,
vörös csipkét varr a szél a bőrre.
Valami nagy hóról álmodom
gyermekkorom telén.

A világ tele van költeménnyel, mégis csak
üres lapokat fűz egybe a könyvem,
nem találom a szót egy ideje a jóra,
egyre rágja, emészti a rímeket a letargia.
Valami nagy hóról kellene most írni,
ami befed, eltakar, altat, s
áthibernálhat pár hónapot így a szív.

Hófehér pelyhek a versek, pilinkéznek,
gyermekkorom teleit költöztetem be a dombok közé,
ide a választott városomba,
ahol fel-fel sejlenek naponta
a szülőhely kartotékai,
leúsztatom, akár hatalmas farönköt
a Maroson emlékeim.

Legnagyobb vers az,
ha önmagad vagy,
maszk nélküli, pucér újszülött,
újra sebrekész, bátor.

Aki hiányzik, úgy hiányzik, jelen van,
beköltözik a versbe végtelen kék íriszével,
onnan figyeli az álom fehér sasmadarait,
ölelget, babusgat, vigyáz rám.
Hóhang, hótekintet, hógallér, hószív.
A levegő, akár a kés éle.
Ólomegyedüllét. Űrszagú csönd.

Valami nagy hóról álmodom,
óriás gomolyagot gyúrnék emberségből,
és legurítanám a hegyen,
temessen mindent maga alá,
tegyen igazságot a nagytermészet,
oltsa ki a háborúk gyennyes tűzfészkét,
fakasszon forrást, ahol nincs víz,
csillapítsa az éhség motolláját, 
szerelmesek találjanak egymásra, amikor csak akarnak,
de akinek görbe a gerince, ne érje meg a tavaszt.

Szerelmes, még mindég sóhajtozó,
óhajtozó bokrok reggelei ezüstben.
Végtelenbe harap az ősz,
nyári almákkal zsonglőrködik.
Az éjszaka fekete tulipánjából
egy csokorra valót letépek.
Állok az őszben, s a télről álmodom.

Az éles fény árt a költeménynek
kiégeti a képernyőt a túl harsány hang,
a vers meleg, frissen sült pityókás kenyér karéja
lágy, szombati jazzrádióműsor,
vörösszívű, akár a várakozás izgalma.
A versmondat legyen egyszerű vagy barokkos,
jelzős, cicomás szavas, fennkölt vagy fanyar-ironikus,
ne hivalkodjon semmiképp,
ne csak önmagát, mást is szeressen,
s legfőképp vezessen mélyre, útvesztők,
veszélyes kutak hűvösébe,
szaladjon az időben előre és vissza,
az érzések folyóján nyelvek ladikján evezzen,
legyen jó úszó, edzett testű, bölcs elméjű antik filozófus,
játékos kedvű, mint Dionüszosz, és vágykeltő, akár Aphrodité.

A dőlt betűvel szedett sorok Király László Sziklarajz című kötetének kolozsvári bemutatóján elhangzottakból, a kötet verseiből, valamint a Nap hold kék mezőben című, válogatott verseket tartalmazó kötetéből valók.  A vers apropója a költő hetvenötödik születésnapi ünnepsége.