Ugrás a tartalomra

 

Katedrális az örök télnek

Tizenhat évesen nem akartam 
megváltani a világot, de valamilyen
forradalmat elképzeltem,
forradalmat, amelyben kitombolhatja magát
az ember. (Ez a legkevesebb, amiről egy
pelyhedző állú siheder fantáziálhat.)
Máskülönben a forradalom volt a 
legkézenfekvőbb annak, aki a tizenhárom
vértanú városában született, nem kellett
a szomszédba mennie ötletért,
a hely, a környezet, a történelem
vascsigáin függeni annyit jelentett,
mint megméretkezni, az elődök példáját
a szentséges halálban is követni. Damjanich,
Pöltenberg, Knézich sem ellenkezett volna.
Esetleg halkan jegyezik meg: 
„Valahogy okosabban kell ezt
csinálni, fiam.”
Számítottam erre a figyelmeztető mondatra?
Jelenthetett akkor valamit is az intő szó?
Ma már nem tudom, de azt igen,
hogy világfájdalmasan még az egyszemélyes
forradalom is haszontalan, megvetni való.
Maradt hát a szó, a szent lobogóra tűzhető
szó, ott égett el a mindenség benne,
százszor, százezerszer.
Méltóbb kihívást az ember nem szeretne,
ha örök küzdelemre adja a fejét, s a tüzelőt
magának kell bekészítenie minden reggel,
és favágás közben is arra gondol,
vajon mit hoz a jövő.

A jövő betonfalai között kevesebb tér jut
a minduntalan kitörni akarónak.
Aki szabadulni akar minden nyűgtől,
dugja homokba a fejét,
nem kell törődnie azzal, ami odakint,
sem azzal, ami odabent van. 
Amúgy is nagy telet rendel a sors,
daccal ásson benne alagutat,
tagadása így lesz tagadhatatlan,
a befektetett tőke kamatja.
A tájon jól mutat a fehérlő kéz,
senkit sem bánt az elmaradt felismerés, 
a pillanat után szalasztott pillanat,
a hullámzás, a fenn-lenn évszaka,
milyen könnyen oldódik fel benne
minden éjszaka.

Fázni mindenki segít.
Ami viszont feledhetetlen: a nagy ideálok.
Tolják a széket, itt is állnak, ott is álmok.
A többi viszolygás a felszínen.
Láthatatlanná válik a minden,
szaporább a lélegzet, veszíteni is könnyebb,
a sárba ragadva, ki emlékszik már,
hogyan történt, ami történt.
Előkerül a szekrényből egy új ruha,
csodás változás, kinek kell a gyökér,
a dolgok mélyén úgyis elenyész.
A szellem kibúvók után kutat,
mennyit ér ma az őszinteség,
mint régészeti kinccsel,
kidíszítem vele a szobát.

Mennyi ajándék a tobzódásban,
és mennyi félreértés!
Tört vonalak mentén eltéved a figyelem,
fókuszából kisiklik a gondolat,
a holnap pedig egyre megy,
ha valaki újra kinn rekedt.
A kis halak sorsából hiányzik a tragédia,
a nagy vonulásban csak részlet ez.
A tömény éjben megfogan a félelem,
a köd burkában nagyra nő,
annyira, hogy már felejthető,
kinek szavát őrzöm.

Versenyt szaladtak velem az őszök.
Előbb csak ők álltak a rajtkőhöz,
aztán én kerültem sorra.
Az ámokfutásból ennyire futotta.
Sápadtak, vérszegények voltak a nappalok,
tüdőbetegek az éjszakák,
koplaltam hozzájuk hallgatást,
zavartan, néha részegülten beszéltek
az út menti fák.
Darvaknak néztem a repülőket,
s vártam, hogy egyikkel én is elrepüljek.

Világoson
világ oson

néma képlet
hányszor tépett

minden tettnek
foglya lettem

Kifényezték 
az asztallapot,
de ki emlékszik erre,
elmosta az idő vize 
a széket, a kalapot,
azóta is 
szégyent gyűrünk egyre,
s valami nosztalgiát 
keverünk, 
keveredünk, 
a történet velünk reszket,
mundérján 
a fémjelekkel.

a nagy Görgei
jövőnk görgeti

Elveszett a haza,
elhalkult a csaták zaja,
csak a becsület maradt,
azóta erősen havaz.
Örök télben fürdő magyar lélek,
jól látlak még, jól reméllek,
szívemben az éles kések 
ma is élnek,
katedrálist építek az örök télnek.

Mint aki kincseit a télbe rejti,
hangját, színét, arcát rég felejti,
tincseit az időnek hiába cibálja,
a lármát is csak nyeli, 
hiába gyűri magába,
jobb napokra úgysem várok.

Örök télnek katedrálisát testálom rátok.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.