Falunap – Szávai Attila novellája

Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem.

Árnyas falusi park, a kövér nyári lombok alatt játszótér, csálé színpad, egymással társalgó árusok, egyre gyarapodó tömeg. Fákra ragasztott színes plakát hirdeti a falunapot. A szervezők kipirulva intézik az esemény részleteit, telefoncsörgés, sietős papucsklaffogás,rendben van, máris hívom, a színes ruhás gyereksereg önfeledten rohangál. A szülők kisebb-nagyobb csoportokba rendeződve diskurálnak.

A szülők szülei, tehát a nénik és a bácsik az árnyékos padokon ülnek a pályaszélen, lazítanak a nejlonotthonkán és a fejkendőn, kánikula van. Lazítanak az előítéleteken és a pletykálkodási szabályokon. Hőtágulnak az évtizedes berögződések, most nem fontos a szomszéd padon ülő Géza, aki nyolcvankettőben ellopta a tyúkot, tévedésből köszön Joli néni annak a Gézának. A padokon pihegve nézik az egyre fejlődő falunapot. Nosztalgiáznak a színpad felől hallható mulatós zenéken.

A technikus körül tízéves-forma fiúk sertepertélnek, egymást fotózzák telefonjaikkal úgy, hogy a színpad és a technikus is benne legyen. Mert aki sok embernek zenél, aki átlát egy ekkora keverőpultot (tizenkét sávos), az csakis fontos ember lehet. A pólók fölé kitett hamisarany nyakláncokon sápadtan, sértődötten csúszik meg a napfény.

Idősebb férfi ugrálóvárat fúj fel kompresszorral, az évtizedes műanyag ráncai lassan kisimulnak, bólogat, dülöngél a bástya, mint egy kapatos vasutas, majd kiegyenesedik, ahogy belülről kellő légnyomást kap. Rózsaszín a légvár, színét erősen kiszívta a nap. Foltokban vakító fehér, mint fiatal falusi lányok álmai.

Mosószeres flakont hoz az egyik polgárőr. A közeli füves részen találta az üres edényt, nem érti, hogy került oda, hangosan méltatlankodik. Az érkező polgármestert meglátva srófol egyet a káromkodás hangerején, cifrázni kezdi, lássa az a derék, okos ember, hogy mennyire szívvel-lélekkel védi a polgárokat, a rendet. A fiatalokat szidja, a szemetelőket, a kormányt, a flakongyártó céget, az ellenzéket. Közben többször is lopva a polgármesterre sandít, reméli az elismerést, legalább egy biccentést, esetleg faluvezetői kézfogást, netán pár mondatot vár. Ezekből hetekig megélne a kocsmában, templomban, közértben, háziorvosi váróteremben vagy épp otthon. De nem. Nem vesz tudomást róla a falu első embere. A polgárőr széles mozdulattal dobja a közeli hulladékgyűjtő konténerbe az edényt. Repül a kék égen a flakon, gyerekkocsiból ámuló kisgyerek nézi a csálé röppályát, lakatlan űrhajó, mely mindjárt lezuhan.

Egy csapat önkéntes tűzoltó érkezik. Az öreg IFA nagyokat döccen, ahogy begördül a parkba. Polgárőrök segítik a parkolást, mutogatva kiabálnak, a sofőr minden második mondatot visszakérdezi, nem hallja a motorzajtól. Miután megfelelő pozícióba helyezik a létrás-fecskendős autót, leállítja a motort, fekete füstöt köhög fel a gép. Ámuló gyerekszemek követik a füstpamacsokat, amíg azok fel nem oldódnak teljesen a kánikulában hullámzó mulatós slágerekben. Az önkéntes tűzoltók kikászálódnak az utasfülkéből, a büfésátorhoz lépdelnek valami könnyű ebéd reményében. A flakonos polgárőr irigykedve nézi őket, csodálkozik azon, hogy a kánikula és a fekete egyenruha ellenére sem izzadnak a délceg férfiak.

A szervezőbizottság egyik női tagja allergiás a méhcsípésre, ezért egész nap keze ügyében van egy légycsapó. Jópofának gondolta reggel, hogy a színes kiegészítővel szerepeljen egész nap, hát otthon elpróbált, mintegy begyakorolt néhány színpadi mozdulatot. A helyi gazdaboltban vásárolta, az eladó cinkosan rákacsintott, szerinte egy igazi méhpusztító fegyvert vett, német termék, és a németekről tudni lehet, hogy nem bízzák a dolgokat a véletlenre. Mivel a légycsapót legyezőként is használja, és gyerekkora óta igénye van a nyilvános szereplésre, gyakran áll a mikrofon előtt, a következő programokat ismerteti, a korábbi programok eredményhirdetéseit osztja meg falusi közönségével. Percenként átlagosan tizenkétszer veri fejen a mikrofont, hangos puffogás száll ilyenkor a park fölött. A kiskutyák és a babakocsis kisgyerekek ijedten figyelnek fel erre a zajra.

A matematikatanárt ez nem érdekli, a színpad mellett hunyorog, valami ismerős tanerőt keres, közben hamburgert majszol, elégedetten bólogat. Pocakos lényének részhalmaza lett a marhahúsos étel, amit az ugrálóvár mellett felállított sátorban sütnek. Ugyanezt rendelték a tűzoltók is, leülnek az egyik padhoz, nézelődnek, falatoznak.

Az ugrálóvár kezelője – ötvenes, vékony férfi – kedélyesen köszön minden érdeklődő gyereknek, az előtte lehajoló lenge ruhás fiatal anyukák ruhája alá kissé sunyin betekint. Mintha csak tévedésből nézne be, gondosan megkomponálva a fejmozdulatot, hogy még éppen ne odabámulás, odamerengés, urambocsá’! odakukkolás legyen, csupán a tekintet odatévedése – nem tehet semmiről, hogy éppen ott van egy harmincas női mell, ahová néznie kell. Mindenhol. Mellország.

Unokáját kézen fogva a polgármester érkezik a légvárhoz. A kezelő enyhe vigyázzba vágja magát, ez régi reflex a negyven évvel azelőtti katonaévekből, majd megkínálja a polgármester unokáját egy kis kellemes ugrálással: bal kezével kedves és kissé teátrális invitáló mozdulattal hívja a megszeppent gyermeket. Jobb tenyerével, mintegy buzdításként, megnyomogatja a napszítta, duzzadt gumianyagot. Háromszor rugózik az anyag a keze alatt, mire a kisfiú kellő bátorságot érez, hogy beszálljon a többi gyerek közé. Vidáman kacarászva pattog a gumivár belső térségei felé.

Látja az ugrálóváras ember mozdulatait a színpadi szervezőnő. Éppen zajlik a főzőverseny, nincs mit csinálnia a színpadon. A mikrofon előtt áll, hunyorog, zavarában ruhája szélét piszkálja, csendesen nézelődik, tekintete hosszan elidőzik az ugrálóváras vékony férfitestén. Próbálja elképzelni meztelenül a férfit, majd hevesen legyezni kezdi magát a színes légycsapóval, háromszor egymás után belepofozva a mikrofonba. Több kiskutya vonyítani kezd, két csecsemő felsír. A technikus lekeveri a mikrofon sávját, majd krákogva, unott fejjel beleharap a neki odakészített sósperecbe.

Kamilla!, Kamilla!, szólnak többször a hangosbemondóba, édesanyja keresi kislányát. Az egyik polgárőr félrehallja a nevet, Attilának érti a kásás hangot, zavartan felnéz a pörköltből, erre nem számított. Hogy itt akár nyilvánosan is bemondhatják a nevét. Sose szeretett szerepelni, attól is zavarba jön, ha a helyi tévé híradójában az utcájukat mutatják illusztrációként valami hírhez. A Kamillát félrehallotta, kettőt büfög a langyos toniktól, karácsonyi fényképmosollyal a hang irányába néz. Napbarnított arcán nem feltűnő a vörösödés.

Kerékpáros ügyességi versenyt hirdet a szervezőnő, előtte a technikus megkérte, hogy tegye le a légycsapót. Amíg elindul a verseny, a biciklis kisgyerekek gyorsan köröznek párat az aszfaltra kitett bóják között, kacagva forgolódnak: vidám kölyökbolygók a csillagjaik körül.

Az egyik polgárőr apuka zavart, sörszagú, keserű mosolya, ahogy meglátja a kölyökbolygók közt kisfiát. Jövő héten lesz csak láthatás, most anyás hétvége van. Arra gondol, milyen jó lenne gravitációs mezőnek lenni. Az árnyékban apukák. Söröznek, némelyikük foghíjasan kacag, szőrös hasát vakarja. Amikor fényképezik őket, szájukat cipőfűzőnyire szorítják. Behúzott pocakok feszülése. Az odasziszegések, Józsikám, ne fotózzá’, nehogy berakjá’ a’ újságba!

Délután temetésre harangoznak. A tűzoltóautóban gyerekek ülnek, engedélyt kaptak, hogy szirénázzanak. Összeakad a két hang a nyári égen. Felhők gyülekeznek, szél hoz hűvös esőszagot. A nap végén a lomha, jóllakott mennydörgés: tust húz egy nyáresti zápor.