Másfél nap, harminchat óra

Koppannak sarkaink a macskaköveken, egyszerre lépünk az üres belvárosban, összeáll a ritmusunk, szavaink visszhangoznak. Belém hasít a gondolat: kik vagyunk mi így együtt, és mi minden lehetnénk? Egy pillanatra elmerülök ebben, nem figyelek, észreveszi, elhallgat. Zavart csend, megállunk. Várakozásteli.

Nem tudom, hogyan kell tőled elbúcsúzni…

A mondat elhangzott, gomolyog közöttünk, sűrűsödik attól, ami bennszakadt, amiről nem beszélünk.

Állunk egymással szemben a metróban, az utolsó közös megálló, le kell szállnom, ő tovább megy, kapaszkodik. Néz engem, arcán várakozás, óriásira nyílt barna szemeibe beleveszek. Nem szól. Látom rajta, már tudja, hogy késő. Szerintem tegnap is tudta. 

Vállunkat húzza az utazótáska, ferdén állunk, ellentétes irányba dőlünk. Még fél perc, míg befutunk az állomásra. Harminc rövid másodperc a cselekvésre. Rengeteg idő a halogatásra. Burokba von a tehetetlenség.

Másfél nap, harminchat óra. Ennyi ideje ismerem. Összeakadtunk a tömegben, egyszer csak ott állt, mellettem, kérdezett valamit, válaszoltam, aztán beszélgettünk, csak ő meg én, köröttünk a rengeteg ember, ez mégiscsak egy rendezvény, öregek, fiatalok, nők, férfiak, szépek, csúnyák, tehetségesek és sarlatánok, mi pedig együtt, ösztönös kizárólagossággal. Betölt az arca, betöltöm a tekintetét. Nevetünk, ugratjuk egymást, történeteket mesélünk, véleményt mondunk, hümmögünk hozzá. Koncentrálunk, megszakítás nélkül jönnek a szavak, okos, szellemes, közvetlen társalgás, megrezdülünk, reagálunk. Közel húzódunk, érzem az illatát, meglegyint a lehelete. Nem érünk egymáshoz. Egyszer sem. Véletlenül sem.

Átbeszéljük a napot és az éjszakát. Nincs idő, csak tér. Sétálunk. Kisváros, görbe utcák, terecskék, kihaltak a fülledt nyári estében. Néhány konferenciázó inni akarna, kérdezgetnek minket, van-e valami nyitva, majd hangoskodva odébbállnak. Megyünk tovább, feje a vállamnál, arca kifehérlik hátrahulló barna hajából, ahogy felnéz rám a lámpafényben. Koppannak sarkaink a macskaköveken, egyszerre lépünk az üres belvárosban, összeáll a ritmusunk, szavaink visszhangoznak. Belém hasít a gondolat: kik vagyunk mi így együtt, és mi minden lehetnénk? Egy pillanatra elmerülök ebben, nem figyelek, észreveszi, elhallgat. Zavart csend, megállunk. Várakozásteli.

Képzeld, mondom tompán, és új történetbe kezdek. Elindulunk, pár lépés után ismét összerázódik az ütemünk.

Találunk egy nyitott kocsmát. Ócska lebuj, a konferenciázók már felfedezték, nagyhangon szónokolnak. Záróra van, veszünk palackos bort, csatlakozunk a társasághoz. Indulunk vissza a szállásra, de szigetet képezünk, nincs lehetőségük hozzánk szólni. Csak addig hallgatunk, míg kortyolunk a borból, hosszútáv-beszélünk mi ketten, keresztül az éjszakán.

Már világosodik, amikor lefekszünk. Az ágyban szorongok: mi lenne, ha…? – ezen gondolkodom.

Reggel telefonálok a feleségemnek, hangom fegyelmezett: minden rendben, jól vagyok, estefelé érkezem, szia.

Együtt reggelizünk, üde, mint az új nap, amire ébredtünk. Mosolyogva csevegünk, egyre inkább azt érzem, hogy közöm van hozzá. Később külön ülünk az előadóteremben, neki ott a munkája, hát előre megy, végig őt nézem. Néha hátrapillant, rám nevet. Számon tart.

Délután, a hazaúton a vonat meglehetősen tömött, de addig keresgélünk, míg együtt találunk helyet. Még két közös óránk van, könyveket mutogatunk egymásnak, közben próbálnám kipuhatolni, találkozhatunk-e, de ő Pesten csak átszáll, feladom, mielőtt belekezdenék. Lassul a beszéd, olvasunk – különös, nagyon rég olvastam valakivel egy könyvből, legutóbb mesét a gyerekekkel.

Megáll a metró, kinyílik az ajtó, feltárul a tér, amiben ő már nem lesz mellettem. Tétován intünk búcsút, még most sem érünk egymáshoz. Kilépek, utánam néz, nem tudom, mire gondol. Mindegy, nyugtatom magam, a lányom lehetne.

Ettől még hülyébben érzem magam.