Ugrás a tartalomra

 

A vitéz közalkalmazott

„Ha például valakinek lerobban a dzsipje egy szürke hétfő reggelen munkába menet, eszébe ne jusson kétségbe esni. Szerelje le a dzsip egyik kerekét, szabjon belőle hétmérföldes csizmát. Varrja össze a saját hajszálával. De itt ne hagyja abba, mert ez nem túlélő magatartás! Vágjon neki a budai erdőségnek. Ha óvodás korú gyerek is van vele, fakéregből csináljon gyereknyerget neki. Ha találkoznak a csodaszarvassal, dobja rá a nyerget, ültesse rá, a szarvas egészen biztos elviszi majd oda, ahova kell. Ő meg ne tétovázzon, fogjon pár muharegeret, tegye be a csizmájába, jók lehetnek azok még valamire. Lehet is azt tudni a mai világban?” 

Halász Margit tárcáinak hősnője mindennapjaink flaszterén topog. Vagy egy lerobbant troliban szorong a többi utassal, új bevásárlókocsira, „banyatankra” vágyik, málnára, békére, Skóciára, a gyerekkor kincseire, régvolt alakjaira. Szóljon bár a humor, a derű, a remény vagy éppen a dráma, a kétségbeesés nyelvén, szavai közé mindig odaszövi azt az aranyfonalat, ami közös hajlékunkba, a mesébe vezet haza minket, hallgatóit. S onnan kitekintve máris otthonosabb a világ.

Az író így ajánlja kötetét: „Volt egyszer egy szegény közalkalmazott, aki beleunván szürke hétköznapjaiba, utazni indult. Nem titok, ez a közalkalmazott én voltam. Bejártam ungot-berket, Budapestet és a nagyvilágot. Még a gyermekkoromba is visszamentem. Láttam ezt, azt, amazt. Bicikliztem, metróztam, gyalogoltam, repültem. Ámultam. Bámultam. Mosolyogtam. Vicsorogtam. Aztán hetvenhét napon át megállás nélkül írtam. Hogy mindez igaz-e vagy sem, ki tudná azt megmondani? Te is tudod, kedves Olvasó, milyen a világ. Ahogy a nyitrai dudanóta mondja: kinek szoros, kinek tág.”

A Kortárs Kiadó gondozásában megjelent kötetet Bódi Kati rajzai illusztrálják.


Egekbe vágtató omnibusz

Egyszerűen leállt és kész. A sofőr kijött a fülkéjéből, kinyitotta az ajtót, és elindult hátra. Csillagok sercegtek a keze nyomán valahol fent, nem láttam, csak hallottam. Volt az egésznek valami anderseni hangulata. Nekem legalábbis ez ugrott be legelőször. Dán műmese a Király utcában. A troligyújtogató. Megvolt a sercegés, a troli mégsem indult. Elszökött vagy tíz perc. Aztán még öt. Ki lehet szállni, mondta a sofőr. Én maradtam.

És a helyzet csak fokozódott. Előttünk egy lerobbant fajtárs, mellettünk egy teherautó. Patthelyzet. Nem fértünk át. Mindenki másként magyarázta a szitut. Egy aranycipellős, napszemüveges hölgy: más országban ez nem történhetne meg. Milyen ország ez? Itt mindenki birka. Egy tussal rajzolt szemöldökű idős hölgy, akinek épp aznap ment nyugdíjba a lánya: ez van, na, ezt kell szeretni. Egy harmincas nő a sofőrhöz rohanva: bemegyek a pékségbe, itt hagyom a táskámat, vigyázzon rá, el ne merészeljen indulni nélkülem. Na ettől csend lett hirtelen. De csókolom…, mondaná a sofőr, de szó bennszakad, hang fennakad. Szegény ember, látom, ezzel a nőtípussal még nem volt dolga, és úgy tűnik, eztán sem lesz. Izmozzanak vele a kapunyitási pánikban szenvedő kortársai. Én pedig csak ennyit mondok az aranycipellősnek: stresszből jövök, stresszbe megyek, elbámészkodgatnék itt akár reggelig is. És jólesően nyújtózom.

Megérkezik a pékségből az ezredes kisasszony. Jól megnézem. Mintha ismerném valahonnan. Igen, igen, ez volt az a nő, aki pár hónapja az uszodában zárás előtt negyed órával az egyetlen zuhanyzóban hajat mosott. Egyszerűen csak „samponos csaj” fájlnéven mentette el az emlékezetem. Háromszor mosott hajat, kétszer balzsamozott. Legalább hatan álltunk sorba. Ott sóhajtoztunk: le tudjuk-e még csapni magunkat egy kis hideg vízzel, mert ez tuti, hogy kipocsékolja az összes meleg vizet. Lassan, szisztematikusan dolgozott a hajával, én meg nem győztem csodálni: hogy lehet az, hogy valakinek egyáltalán ne legyen empatikus képessége. Hogy lehet így felkelni? Hogy lehet így lefeküdni?

Az aranycipellőst az őrültbe kergettem a „stresszes” mondatommal. A sofőrhöz rohan. Beveri az ablakot. Neveket, határidőket szeretne hallani. Ki ennek az egésznek a felelőse? Koncoljuk fel testületileg. Mármint utastestületileg. Ki csatlakozik hozzá? Keljünk fel! Talpra, magyar! Egy, kettő, három. Rabok legyünk, vagy utasok, ez a kérdés, válasszatok! Nézem az egyik teraszon a virágzó muskátlikat, és egy gyönyörű szobrot veszek észre, egy igazi testhéroszt, aki vállán tartja a fél világot, azaz a fél erkélyt. Igaz, kissé romos már szegény, de hát áll a ház, áll a terasz, áll a troli.

Birkák, mondja az aranycipellős, birka nép ez. És a szemembe néz. Nofene, ez rám érti. Reagálni kellene valamit, de nincs hozzá kedvem. Annyit beszéltem ma már. Petőfiről, a műnemekről, Jumurdzsákról, a birtoktöbbesítő jelről, semmi kedvem még a birkákról is társalogni. Nem vagyok én aranykalászos gazda. És jogosítvány hiányában nem is leszek. Hadd nézzem még egy kicsit a muskátlikat, és ezt a háromdimenziós hős Atlaszt, aki a második emeletet tartja. Szó szerint leszakadt a fél pofája, mégsem vernyákol. Viseli szoborsorsát, tartja a vállán a nagy lapos követ. Pedig bizonyára neki is volt már olyanja, hogy legszívesebben itt hagyta volna ezt az egészet, és nekiindult volna a nagyvilágnak.

Omnibusz, mondom az idős hölgynek, akinek a lánya pár órája mehetett nyugdíjba. Képzeljük el, hogy omnibuszon vagyunk. Meg se hallja. Egyre csak agresszív orvosokról beszél, és a zárójelentéseiről, melyeket, ha kiteregetne, a fél Király utcát lefednék. Szíves, tüdős, epés, allergiás, csontritkult és persze cukros. Ránézek, mert eddig csak hallgattam. A helyzethez képest ragyogóan néz ki. Igazi túlélő. Valóságshow-t lehetne alapozni rá. Bizonyára megugratná a nézettséget.

Hamarosan indulunk, mondja a sofőr egykedvűen. Visít a csengő, recseg-ropog az ajtó, mindenki elhallgat. A mellettünk elhaladó autóból hangos zene szól ki: Éjjel az omnibusz tetején – emlékszel, kicsikém? – de csuda volt!

*

Halász Margit: A vitéz közalkalmazott. Tárcák, tárcanovellák, Bódi Kati rajzaival. Kortárs Kiadó, 2019

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.