Aki mindenkihez szól, az megszólíthatatlan
Frideczky Katalin
Meg nem írt levél a költőhöz
Egy kínai mese jut eszembe az agg császárról, aki trónörökös híján a nép egyszerű gyermekei sorából akart méltó utódot választani magának. Virágmagvakat osztott szét közöttük, és meghagyta, hogy egy év elteltével járuljanak a színe elé. Aki a legszebb virágot neveli a magból, az lesz a császár. El is jött a nagy nap. A büszke gyermekek szebbnél szebb virágokkal járultak a császár elé, de annak arca egyre bánatosabb lett, mígnem a sor végén észrevett egy keservesen síró fiúcskát, aki üres cseréppel érkezett. – Miért sírsz, gyermekem? – kérdezte a császár. – Hogyne sírnék – felelte a gyermek, hiszen akárhogy gondoztam, ápoltam a magokat, egy sem kelt ki. – Íme, az én utódom! – emelte magasba a fiúcskát a császár. Egyedül ő méltó arra, hogy uralkodjon! Felháborodtak erre az emberek: – Nem igazság, hiszen ez a gyerek üres cseréppel állt eléd, a mi fiaink pedig csodálatosabbnál csodálatosabb virágokat hoztak neked! – Tudjátok meg hát – felelte a császár –, hogy én a magvakat megfőztem, mielőtt szétosztottam, tehát ki sem kelhettek. Ti mind csalók vagytok, szégyelljétek magatokat! Egyedül ez a fiú becsületes közöttetek. Ő lesz az utódom. Az emberek lógó orral kullogtak haza, a fiúból pedig igazságos és tiszteletre méltó uralkodó lett.
Az a gyanúm, hogy amikor Adyhoz készülnék levelet írni, a „magok” eleve meg vannak főzve, ki sem kelhetnek. Tatjána sem vívódhatott hosszabban nálam, mielőtt megírta levelét, de a megszólításig ő sem jutott el. Semmi „Kedves Eugén”, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak: Én írok Önnek…
Költő nevét szádra hiába ne vedd! Aki mindenkihez szól, az megszólíthatatlan. Lehet-e valakié, aki mindenkié? Eljuthatok-e visszafelé hozzá azon az úton, melyen ő próbált eljutni hozzánk? Sugaras út az, egy pontból induló, de szerteágazó. Merre induljak? Az Életes vagy a Halálos úton? Az Istenén? A nagy pénztárnok útján? A csókok ösvényén? Vagy a szent forrongások útján? És ha el is érem, mit adhatok neki? Idézzek a verseiből: lám, felkészültem, mint egy jó nebuló? Vagy tegyem a lába elé a saját kis vézna életemet, remélve, hogy ez az egy nő érdemes lesz?
„Leány vagyok, idegen, tiszta,
Nem látott férfi senki,
Szép vagyok, szegény és hazátlan,
Szeretnélek szeretni.”
Hogy jutok el hozzá, a halál automobilján vagy koporsó-paripán? Gyí, gyí csoda-ló! Ha elérnek hozzá a szavaim, mit válaszol majd? Úgyis eldoblak, beszélgessünk? Kit találok ott? Mámor fejedelmet? Vagy a váteszt, a Muszáj Herkulest, a Holnap hősét, aki már a holnaputánon is túlrepült? Hogy érjem utol a fel-feldobott követ, mely legyőzve a gravitációt, már réges-régen az űrben bolyong? Hogyan szólítsam meg azt, akinek arany zár van a szívén, hétzáru lakat? Hogy mondjam el, hogy Kompország még mindig nem kötött ki, hogy a Halál-tóba most is belehullanak a keringő, büszke madarak? Kell-e tudnia, hogy valóra vált-e jövendölése, aki sem utódja, sem boldog őse...
Jobb, ha nem tudja meg, hogy a nyomor még mindig álmodik, hogy Pocsolyás Értől nem jutunk el az Óceánig, s az Őrzők elaludtak a strázsán.
„Dermedett álom minden tettünk
S minden álmunk egy dermedett tett.”
Hallgassunk hát most, de bízzunk benne, hogy:
„Valamikor jó lesz,
Jó lesz megszólalni.”
Képzeletbeli levelemet csak úgy tudnám befejezni, hogy: Én nem írok Önnek…
Pataki Tamás
Ki a fene az az ős Kaján?
Levél Ady Bandinak
Bandi bátyám, hogy rég nem írtam, azt elnézheted nekem, te is leginkább akkor ragadsz tollat, amikor pénzt kunyerálsz, s ha a magyar ugart túl dudvásnak találod, és Párizsba rándulsz ki eltűnni a dekadens rengetegben. Mostanában sokan vitatkoznak rólad, naponta felolvassák egy-egy versedet, s bizony ma is akadnának leányok, akik elmennének veled egy hosszú éjszakára, beteg, süppedt, busladt ágyadba bújnának (szóval tüntesd el párnádról a hányásfoltokat, szedd össze a szobában szétgurult borosüvegeket). Hogy mit mondanak rólad? Égsz már a kíváncsiságtól? Egyesek azt mondják, géniusz vagy. Mások szemedre vetik azt, ahogyan éltél, és persze a politikai baklövéseidet is kifogásolják. Hogy pénzért te bármit. De átlátok a szitájukon, és elmondom, hogy én mit gondolok rólad. Idd csak ki a maradék abszintodat, hadd olajozza rozoga testgépedet a vér, szükséged lesz rá, mert nem finomkodom, ahogyan te sem fogtad vissza magad soha.
Azt mondják, hogy eladtad a lelked és a tehetséged azoknak a köröknek, akik végül romba döntötték a hazát, azok szellemi zsoldjába szegődtél, akik miatt minden láng csak részekben lobban. Prófétának álltál, de az öntömjénfellegtől nem láttad, hogy azok mellé szegődsz, akik miatt minden egész darabokban hever. Azokat az értékeket támadtad elfuserált és dührohamokban fogant publicisztikádban, amelyek miatt te egyáltalán költő lehettél. Elfröcsögtél és elhasználtál már minden jelzőt, amit ma is viszont lehet hallani azoktól a köröktől a sajtóban, publicisztikáikban és az irodalomban egyaránt.
Nyugatra át? Kinyilatkoztattad a jelszót. Röhejes kívánság, amikor pont az ellenkezőjét tetted. Szívós vagy, Bandi, egy országot toltál a szellemi Fél-Ázsiába, akkor, amikor minden erőddel ezt az országot kellett volna istápolnod. Meg még valami. Az oláh mumus – ahogyan te írtad – végül felülkerekedett. Legyűrte ezt a kultúrát, amit te egyszerre építettél a verseiddel, és romboltál az írásaiddal. Hat ujjal születtél, táltosnak, látnoknak mondanak, de csak egy vagy a sok vak közül, akik a babitsi hídon toporognak, és zuhannak a mélybe.
Bandi bátyám, no, ne nyúlj revolverért, az egyik legeredetibb költőnk vagy – s asztag-városban pirosan / mordul az égre a láng – lám-lám, ilyent is tudsz. Sőt. Ennél különbet is írtál már, ezt pedig senki el nem vitathatja tőled. Kerested te Istent is, de az ördögre is rákacsintottál, kerested te a szerelmet, és könnyen szajhaöl fölé hajolva találtad magad. A cédavályúból ittad ki, vagy a hétszilvafa alól hoztad mindazt a pazar látomást, amit a magyar elmékbe plántáltál? Ősi idők hangja vagy, amikor olykor tősgyökeres magyar hang szakad ki torkodból, vagy csak a szesz, a Biblia és a néplélek különös kotyvaléka-keveréke? A sok arc közül, amit felpróbáltál, melyik a tiéd? A magyarságféltő vagy a magyarságromboló? A szerelmes vagy a széltoló csaló? A cinikus mindentudó, a rezignált condottiere, aki egyik győzelemből a másik győzelembe hajszolja magát, vagy a hisztérikus, a balga, a naiv költő? Az útszéli dekadens? A fáradt pozőr, aki mindent érteni és tudni vél, közben magát is átveri, nem csak másokat?
És, ha már így levélben szólok hozzád, ki a fene az az ős Kaján? Igazán elárulhatnád! Nagy, szent titok, amire ráleltél, vagy a borgőz mámorában megfogant szimbólum, ám te sem tudod minek vagy kinek a szimbóluma? Sokszor gondolkodom azon, hogy komolyan lehet-e téged venni, vagy csak blöffölsz. Ördögöd van, esetleg szemfényvesztő vagy? Ó, sokáig folytathatnám Bandi bátyám, de a lajstrom véghetetlen. Válaszolj majd, ha a kokottok engednek, vagy, ha honvágyad van odaátról: talán Féregországból nézve Moslékország is tetszetősebb.
Addig is, Bandi bátyám, elmondom mi vagy: magyar költő. Nem a költő. Nem a legjobb. Nem szent és sérthetetlen, és végképp nem a látnok. Pompás Nessus-ing. Vitézkötéssel.
Isten éltessen, halálod századik évében!
