Ugrás a tartalomra

 

Kosztolányi és a vizespohár

Kerekasztal-beszélgetés a Pardon rovatról

A Kossuth Klubban kerekasztal-beszélgetést rendeztek Arany Zsuzsanna irodalomtörténész új kötetéről. A Pardon című könyv a Kosztolányi szerkesztette híres-hírhedt rovattal foglalkozik. A témát Arany Zsuzsanna, Gyurgyák János történész, az Osiris Kiadó vezetője, Bartha Ákos, Bónus Tibor és Paksa Rudolf történész járták körül.

 

„Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.”

Kosztolányi Dezső Könyörgés az ittmaradókhoz című költeménye egyrészt emberi létezésünk tökéletlenségéről, gyarló mivoltunkról, másrészt az irgalomról mint a leghumánusabb magatartásról szól. Ha önéletrajzi versként olvassuk a szöveget, akár az író botlásaira is gondolhatunk, melyekkel kapcsolatban arra kéri az utókort, felejtsék el azokat, s bocsássanak meg neki. Az „ittmaradók” azonban nem felejtettek, és nem bocsátottak meg.

De mit is kellett volna megbocsátania az utókornak? Az irodalomtörténet hosszú évtizedeken át két főbenjáró bűnre hívta föl a figyelmet, ha Kosztolányiról esett szó: a Pardon rovat szerkesztésének idején tanúsított szerepvállalásra, valamint az Ady-vita során közölt „pamfletre”. A „pamflet” hosszabb tanulmány volt, melyben Kosztolányi arra intett, hogy Ady munkásságát ne politikai-ideológiai, hanem esztétikai alapról próbáljuk megközelíteni, s dicsőítés helyett inkább kritikusan viszonyuljunk verseihez, végezzünk például szoros szövegolvasásokat. (Igaz, némi gonoszság is rejlett mindebben, hiszen az író szándékosan gyengébb műveket választott elemzésre.) Mindezt 1929-ben „követte el”, tíz évvel a költő halála után, A Toll című folyóirat által kiírt ankétra. Kosztolányi azt hitte, elérkezett az idő, hogy végre megtörténjen az életmű „korrekt” elhelyezése irodalomtörténetünkben. A témakör szakirodalma bőséges, az írót ért támadások száma pedig szinte végtelen. Mert „politikai ügyet” csináltak a „kirohanásból”, s még azok is elfordultak Kosztolányitól, akiket egyébként nagyra becsült.

A másik „ügy” a Pardon-ügy. Kosztolányi 1919 szeptemberétől 1921 augusztusáig (tehát épp a fehérterror idején) a radikális nemzeti Új Nemzedék című napilap munkatársaként olyan rovatot szerkesztett, melyben antikommunista, nacionalista, irredenta és antiszemita glosszák láttak napvilágot. Igaz, a szövegek névtelenül jelentek meg, ám a kortársak tudták, Kosztolányi vezeti a rovatot, ő írja a „pardonok” jelentős részét. Sokan meg is haragudtak rá, évekig nem beszéltek vele, s igyekezték lejáratni, műveit bojkottálni. Tették mindezt főként a kommünben szerepet vállalók, akik közül sokan Bécsbe emigráltak, s az ottani magyar lapoknak dolgoztak.

Kosztolányi mindössze 51 évet élt (1936-ban hunyt el), pályatársai – köztük több haragosa – pedig egészen a hatvanas-hetvenes évekig meghatározó alakja maradt irodalmunknak. Főként Lukács György volt az, aki egy időben afféle véleményvezérként hatást gyakorolt az írói életmű befogadástörténetének alakulására, de rajta kívül többen is írtak olyan tanulmányokat és könyveket Kosztolányiról, melyekben az írót „reakciós elemként”, „tudatos és rosszhiszemű” emberként, „elvtelen pozőrként”, a sajátos „újságíró morál” – polgári, dekadens amoralitás – megtestesítőjeként szerepeltették.

A Pardon rovatról egészen a 2000-es évekig rébuszokban beszéltek, célozván arra, hogy ez „kényes kérdés”, „fekete folt az írói életművön belül”, „vállalhatatlan epizód”, „nincs is igazán köze a munkásságához”, „amúgy is rosszak azok a szövegek”, „ráadásul névtelenek”, és aztán „úgyis hamar megbánta”. Összességében: „jobb ebbe nem belemenni”. Igen, persze, Kosztolányi is ezt akarhatta, hogy „ne menjünk ebbe bele”. A „belemenés” mégis megtörtént, hisz ez alapján (Lukács például megjegyezte: nem a Pardon rovatból kell az életművet levezetni, de azért nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg…) vált az író a „moral insanity lovagjává” és az „erkölcsi normák felbomlásának” reprezentánsává (á la Heller Ágnes, majd később Szabó Árpád, Koczkás Sándor, Kiss Ferenc, Király István és mások). Sőt, sokáig még szépirodalmi művei is tiltólistán voltak, amikor pedig némelyiket már kiadhatták, csak erős cenzúra után kerülhettek az olvasóközönség elé. (Ekkor kellett bevezetni a „bűneit megbánó Kosztolányi” alakját.)

Nemrég azonban megjelent egy kötet, mely épp ezeket az „inkriminált cikkeket” tartalmazza, történeti vonatkozásokban bővelkedő bevezető tanulmánnyal és alapos jegyzetapparátussal kísérve. Arany Zsuzsanna, az Osiris Kiadó gondozásában forgalomba került kiadvány szerkesztője még azt is megkísérelte, hogy azonosítsa: melyik névtelen glosszát írhatta Kosztolányi. Adódik a kérdés: mit kezdjünk ma mindezzel? Hogyan viszonyuljunk hozzá? Legendagyártás, vádaskodás vagy épp maszatolás helyett „ímhol vannak” a források, és még a kontextust is alaposan megismerhetjük. Ez lenne tehát a „tiszta víz” a pohárban? (A hagyomány szerint Kosztolányi egyébként épp az Egy pohár víz című tárca megírását követően szakított a radikális társasággal, illetve az Édes Anna zárófejezetében is „vizespohárba” önti feketéjét.)

Május 29-én, este 6 órakor a Kossuth Klubban kerekasztal-beszélgetést rendeztek a kötetről, melyen a szerkesztőn, a kiadón Gyurgyák János, aki épp ezzel a korszakkal foglalkozik történészként és a lektorálást végző irodalmáron, Bónus Tiboron kívül részt vett Bartha Ákos és Paksa Rudolf történész is. Meg kell mondanunk, nem volt parázs vita. Miért nem? Mert a résztvevők igyekeztek megmaradni a tudományos kereteken belül, s a forrásokat tárgyilagosan szemlélve ítélkezés helyett az író élethelyzetének összetettségére próbáltak rávilágítani. Nem kívánták sem szépíteni a helyzetet (szó esett például a korábbi antiszemita megnyilvánulásokról is, a szabadkai önképzőkörben tanúsított magatartásról, vagy épp a Nyugatot „zsidó pártszövetkezetként” aposztrofáló levélről), sem pedig erkölcsileg megítélni Kosztolányit.

Gyurgyák például a történelmi viharok között „csetlő-botló fiatalemberről” beszélt, Bartha azonban megrendelésre dolgozó újságíróról szólt, míg Arany Zsuzsanna fölemlegette a Szabó Dezsővel közösen életre hívott „keresztény magyar írószervezetet” (Magyar Írók Szövetsége) is. Paksa Rudolf az antiszemitizmus válfajairól adott összefoglalót, Bónus Tibor pedig a szerzőség/névtelenség irodalomelméleti vonatkozású kérdését is fölvetette. A végszót az Osiris Kiadó vezetője mondta ki, miszerint „ma már lehet, sőt kell is beszélni” a múltban még tabuként kezelt irodalmi és történelmi kérdésekről. A tisztánlátás, a forráskiadás, a történelmi kontextus megvilágítása ugyanis megvéd attól, hogy az egyes szerzői életművek kultúrpolitikai csoportok játékszerévé váljanak.

Tóth Lénárd

Fotók: Fejes Gyöngyi

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.