Ugrás a tartalomra

 

A marihuána ihletet és tébolyt egyaránt osztogat

Kicsit féltem tőle, hogy ez a kötet csak azok számára hasznos, értékelhető olvasmány, akik ismerik Bérczesi Róbertet, vagy szeretnék megismerni, mindenki másnak viszont érdektelen, ezzel szemben egy profin felépített „fejlődésregény”, önéletrajzi ámokfutás és egy sokat tapasztalt művész portréja bontakozik ki az oldalakon. Egy belevaló zenész izgalmas gondolatai, nagy utat bejárt filozófiája tárul fel.
A Hiperkarma zenekar énekes-frontember-szövegírójának pályafutása nem mindennapi történet, a magának való fiatalember a poklot és a mesterséges mennyországokat egyaránt megjárta. Egy alföldi kis tanyától a Mecsekig, majd a pezsgő Budapestig utazunk, háttérnek pedig ott a kései Kádár-kor, majd a rendszerváltás környéki és utáni Magyarország. Rengeteg szórakoztató, sokszor meghökkentő anekdotát olvashatunk filmekről, zenéről, zenészekről, miközben bepillantást nyerhetünk Bérczesi alkotóműhelyébe. Ugyanakkor nem csupán a kábítószerekkel vív démoni csatát, de a szakmával és önmagával is. 

A stílus közvetlen, a mesélő – sok hazai celebbel ellentétben – abszolút nincs elszállva magától, ugyanolyan megközelíthető, mint bárki más, akivel mi is leülhetnénk egy rozéfröccsre. Nem kinyilatkoztat, csak mesél. A párhuzamos idősíkok és ének folyamatosan egy önálló univerzummá terebélyesednek: költözések és költözések, új életek, megint költözés, ígéretek és az ígéretek megszegése, pénztelenség, bulik, közönségkeresés, éjszakai csavargások, őrültségek és megbánások, gyötrő drog-másnaposságok, csajok, kezelhetetlen féltékenységek, megint csajok, feloszlások és újraalakulások, önmarcangolások, felelőtlenségek, mély- és magasrepülések, szánalmasságok, és néha olyan morális lecsúszások, hogy az ember a fejét fogja közben.  „Az LSD abban különbözik a többi drogtól, hogy egyszerűen nem lehet, nincs értelme folyamatosan csinálni. A speed vagy a fű akár még az ötödik napon is ugyanúgy továbbvisz, hogyha meg két szívás között szünetet tartasz, újra elementárisnak érzed a hatást. Az LSD nem ilyen »kedves« drog” – saját bevallása szerint azért kezdett el drogozni, mert rájött, semmi helye nincs ebben a világban. És igen, a zeneipar számos élmunkásának életében jelentős szerepet játszott valamiféle legális vagy illegális tudatmódosító, valahogy a szakma és a komfortzóna részévé vált.

Megtudjuk, hogyan idézte meg Elvis Presley-t gimnazista fejjel egy amatőr szeánszon, és hogy a rock and roll szellemétől azóta képtelen szabadulni; hogyan létesítettek majdnem UFO-megfigyelőállomást az erkélyen, és milyen módszerrel pattintja le aurájáról az érzelmi piócákat, s miként ismerkedett meg a költészet nagyjaival: „Önpusztító hősködés, ez volt jellemző rám. A magyar költők verseit olvasgatva is ez az érfelvágós heroizmus maradt meg, amivel szerintem nagy költőink gyakran át is estek a ló túlsó oldalára.”

Amikor a zenei karrier még csak távoli ábránd volt, Bérczesi különböző tehetségkutatókon vett részt együttesével, ahol a remény találkozott a lehetőségek hiányával, és a csalódások objektívjén keresztül lassan valósággá torzult a világ. Ám egy elszánt művésznek, akit az éltet, amit csinál, és aki egészen fiatal kora óta a zsigereiben érzi, hogy erre született, nincs oka csüggedésre, hiszen ahogy Bálint Tibor is írta a Zokogó majomban: „S ugyan biza az egész művészet lényege nem az-e, hogy a vágyaiban sérülten fogant embert megvigasztalja?”

Visszatérő motívum a kényszeresség, a „hangok” szinte állandó jelenléte, amik a zenészt a mai napig kísértik, és ha éppen szünetet tartanak, akkor filmnézéssel, olvasással és napi három fürdéssel üti el az időt. Na meg a zenéléssel. A kötetből szépen kidomborodik, hogy a meredek élettörténet ellenére Bérczesi egy szeretetreméltó ember, aki önmaga áldozata is egyben. Mivel mesélőnk nem szakavatott író, Kiss László, a Bárka folyóirat szerkesztője vállalta a formába öntést. „Az eszement drogozás, amit folytattam, egész embert kívánt, ezért a társasági életem és az emberi kapcsolataim a minimálisra redukálódtak, de hát úgyis olyan állapotban voltam, hogy nem is igazán tudtam volna kapcsolatot létesíteni senkivel. Ültem a gép előtt betépve, és ugyanazt a néhány sort variálgattam a nap huszonnégy órájában."

Az olykor előforduló üres fecsegést túláradó spirituális felismerések követik, absztrahált gondolatokkal díszítve. Azon túl, hogy a szövegben lenyűgözően tág terek és szűk, szinte klausztrofób kamrák váltják egymást, a kötet gerincét a külső-belső küzdelmek alkotják. Alapos betekintést nyerünk a szerző elméjébe, ahol súlyos létkérdések pattognak, melyeket a józanul gondolkodó átlagember nem tud, nem mer és nem is akar feszegetni. A sztorizás mindenesetre folyamatos és lendületes, néha J. D. Salingert hallani, néha Bret Easton Ellist.  „Végigtekintve az eddigi életemen, vegyes érzések kerítenek a hatalmukba. Egyfelől büszke vagyok arra, amit sikerült megteremtenem és elérnem, másrészt viszont szégyellem azokat a dolgaimat – drogozás, tékozlás, mások megbántása –, amelyeket önmagam és a környezetemben élő szeretteim ellen elkövettem.”

A mondatoknak szinte dallamuk van, egyiket-másikat könnyedén el is lehetne énekelni, vagy inkább elrappelni, a megfelelő zenei alájátszással. A dalszövegeket inspiráló LSD-tripek érzékletes ábrázolása mellett a szerző visszatekint a befutás nehézségeire, szakmai nézeteltéréseire Pierrot-val, és arra, miként küzdött meg a népszerűséggel – nem akart olyan lenni, mint a többi zenekar, akiket producerek faragnak fogyasztóbaráttá – és önmagával. Még egy átfogó drogkisokost is kapunk.

Úgy tartják, a drog azoknak való, akik nem bírják a valóságot, és Bérczesi ezt száz százalékban igazolhatja. Elítélni könnyű, együtt érezni vele talán még könnyebb, viszont az tény, hogy ha kihúznánk a kábszeres részeket, fele ilyen vastag lenne a kötet. A részletes drogbeszámolók olykor hencegésnek tűnnek, mintha az életvitelszerű narkotikumfüggés egyfajta trendi erőpróba lenne, a felcseperedésnek egy olyan aktusa, melyen mindenkinek át kell esnie, mintha belépőt adna egy exkluzív klubba, nem pedig zaklatott korunk jellemző betegsége lenne. És ezeket a részeket nem is oldja fel sok, legfeljebb a megbánás – a vezeklés csak takaréklángon ég –, mintha a mesélő nem is feloldozást, hanem önigazolást szeretne. Az elvonós élmények ugyanakkor a drogokkal történő szakítás hajlandóságát támasztják alá, mikor a függő rádöbben, hogy tulajdonképpen rab saját testében, s abszolút nem ura önmagának, sorsának: „Az egyik srác arról számolt be, hogy mennyire csúnyán bánt az anyukájával, mindent elvett tőle, a másik arról mesélt, hogy ébredés után végigrabolta az 1-es villamost az Árpád hídtól a fene se tudja, meddig, abból a pénzből szerezte a cuccot.”

Kijelenthető, hogy arra senki se lehet büszke, ha skizoid és függő – még ha ez irodalmilag hatásosan és jelentőségteljesen ábrázolható is –, ám a konklúziót tekintve ebből a kötetnyi önvallomásból egy olyan ember bontakozik ki, aki lassan nőtt fel, és most tanítva próbál tanulni, meglátásait beépítve a gyakorlatba. „Sokszor hoztam az életem során hülye döntéseket, amivel vállalhatatlan helyzetekbe sodortam magamat, és mindig irigyeltem azokat, akik természetes könnyedséggel kezelnek problémákat – nekem ez sajnos nem megy, mindig nagyon oda kell figyelnem.”

A hallucinációk, a paranoiás tévképzetek és a kiadós gondolatfutamok néha fojtogató atmoszférát teremtenek, ami még akkor is érezteti hatását, ha a drogozásos, elvonási tünetes, csajdrámás és szakmai kilincseléses részek túltolása olykor vontatottá teszik a fejezeteket. A zeneelméleti kitérőket és az érzelmi hullámvasutazások meglepően összeszedett beszámolóit valahogy mindig a kábítószertéma követi: a szerző azt is elárulja, hogy a marihuánának köszönheti megvilágosodását, és ha füvezett, akkor a hangok elhallgattak a fejében.

„Az éneklés egy pontján már annyira szenvedtem az elvonási tünetektől, hogy idegességemben belebokszoltam a feléneklő helyiség falába, amitől az be is szakadt. Másnapra a lyukat egy Jim Morrison-fotó takarta el – fogalmazzunk úgy, hogy finom célzás, fekete humor, de talán azt is mutatta, hogy Regiék nem haragudtak meg rám túlzottan.”

Miközben betekintést kapunk a zeneipar kulisszái mögé, egy érzékeny ember drámája is kibontakozik, valamint a személyes valóságon tátongó lyukak pótszerekkel és pótcselekvésekkel történő betömésének metódusa. Szóval könnyű beleveszni ebbe a sebes sodrású világba, cserébe arról is értesülünk, hogy ma mi a helyzet a zenésszel: „Nagyon kis területen élem az életemet, de a világ nem megy el mellettem, látom, hogy merre tartunk, és azt is érzem, hogy mostanában olyan szintű spirituális változáson mentem keresztül, mint húsz éve, amikor rágyújtottam az első spanglimra. Minden átértékelődött, ami eddig velem történt, szellemi újszülöttnek érzem magam, és ha a Jóisten életben tart az elkövetkezendő években, akkor akár hosszú ideig is az életben maradhatok.”

Kiemelendő pozitív vonás, hogy a szöveg nem töredékes, egy irányba halad, mintha egy lélegzetvétellel el lehetne szavalni/dalolni; pedig sok memoáríró elvész a saját életében, saját ömlengéseiben, ha elnyelik a részletek. Mindennek a szerző teljes tudatában van, hiszen a könyvet is azzal kezdi, hogy memoárírásba nem a negyvenes éveik elején járók szoktak belevágni. Még így, a távoli jelenben is levonja a múltból fakadó tanulságokat: nincs mit tenni, ő művésznek született, ami közel sem könnyű sors, mivel ritkán jut el valaki az anyaméhtől a szakmai beérkezésig, elismerésig. Mások már előbb feladták volna. „Azt hiszem, onnan lehet tudni, hogy egy dal vagy könyv tökéletes, hogy nehezen lehet megjegyezni a szövegét.” És ezzel a magvas megállapítással nem is tudunk vitatkozni.
Bérczesi önmagából ad át egy jelentős szeletet, mások okulására, biztatására és (talán) szórakoztatására. Ami ezt a könyvet fixen piacképessé teszi, az a nyers, leplezetlen őszinteség. Egy polihisztor vall önmagáról, öntömjénezés nélkül.
Letehetetlen? Nem. Tanulságos? Igen, az.
 

 


Kiss László, Bérczesi Róbert: Én meg az Ének – behúzott szárnyú felfelé zuhanás. Athenaeum Kiadó, 2019.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.