Jelige: Mustármag – Önarckép

Sosem szeretett volna semmi mást, mint megfelelni saját magának. Ez a lehetetlen örvény húzta mindig egyre lejjebb a végtelenbe. Sosem érezte, hogy bármi is elég lenne saját maga számára. Sosem tudott megfelelni. A bőrét bókok és dicséretek karcolták, amiket egy pillanatig sem hitt el. Egyszerre volt a tárgya saját imádatának és mérhetetlen megvetésének.

Az élete kívülről tökéletes volt minden értelemben. Sokszor elhitette magával, hogy belülről is. Mi mást tehetett volna? Hisz mindene megvolt, viszont a polcokról gyöngyöző kincsek sem voltak neki elegek. Senkinek sem lettek volna, hogy ha egy olyan porhüvely lett volna, mint amilyen ő volt. Semmivel sem vehette meg az oly rég áhított érzelmeket, amik a bőre alatt égették volna fel a testét. Sok évvel azelőttről ismerte még azt az érzést, viszont sosem vágyott vissza a múltba. Inkább valósággal rettegett attól a dermesztő pániktól, ami cafatokra tépte oly sok időn keresztül.

Irigyelte azokat, akiket megáldottak az írás tehetségével. Ő is ugyanúgy akart írni az érzelmekről, ahogy sokan mások tették, viszont sosem volt rá képes.

„Miért akarsz írni?”

A néma csönd majd szétvetette a fejét, amikor feltette magának a kérdést. Félve nézett fel a bírára, aki még mindig várta a választ a kérdésére. Remegett saját maga tekintete alatt, hisz ő volt a tárgyaláson a bíró, az ügyvéd, a vádlott, a terem, minden.

„Fogalmam sincs. Csak más akarok lenni, csak ki akarok törni abból a mocsárból, amiben mostanában mindenki fuldokolva elmerül. Hinni akarok abban, hogy van valamim, amivel harcolni tudok a mindenkit lehúzó, könyörtelen iszap ellen. Meg akarom mutatni, hogy más vagyok.”

A bíró szája gúnyos mosolyra húzódik.

„Hát nem jöttél még rá, hogy ez mind csak hazugság, a valóság elől való menekülés? Te is ugyanott fogsz elrohadni, ahol mindenki. Az embernek nincsenek szárnyai, amelyekkel elmenekülhetne. Mint mindenki te is az elenyészésre születtél a mocsár mélyén, ahol megvakulsz a sötéttől és megfulladsz az iszaptól.”

Alig kapott levegőt, amint megtorpant a szobája közepén. Tudta, hogy minden csak a saját fejében játszódik. Akkor miért érezte, hogy valóban mindjárt megvakul és az iszaptól bármennyire is próbálkozik, de nem kap levegőt?

Ah. Már megint. Mindig ugyanaz. Az ismerős érzés, amit nem tudott nevén nevezni, betöltötte a mellkasát. Életében nem sokszor élte át az Érzést, viszont most mégis olyan volt, mintha mindig is ez töltötte volna be tetőtől talpig a nap minden percében.
Majdnem egy évvel ezelőtt köszöntötte ez az érzés egy napsütötte októberi napon. A menekülési kényszer szinte futótűzként égette fel az összes épeszű gondolatát. Kulcsra zárta a fürdőszoba ajtaját és véresre harapdálta a kezét miközben megpróbálta visszafojtani a lelke mélyéből felszakadó sikolyokat. Két hónappal később, amikor újra megvakult ettől az ismeretlen dologtól, elszökött otthonról. A legközelebbi park fagyos rögeire feküdt le miközben elhatározta, hogy halálra fagy. Végtelenül magányosnak és szánalmasnak érezte magát. Nagyjából egy óra múlva határozott úgy, hogy inkább mégis hazamegy.

„Biztos depresszió, vagy nem tom… menj el pszichiáterhez vagy valami…”

Sütötte le az egyik állítólagos barátja a szemét, amikor megkérdezte róla. Zavartan vakarta meg a tarkóját.

„Dumáljunk inkább másról oké?”

Nem tudott mást tenni, csak bólintott. Viszont ő nem volt benne biztos, hogy ez depresszió lenne. Az Érzést csak néhány óráig befolyásolta és utána semmi hasonló nem történt vele több hónapig.

Az ötödik alkalom erősebb volt, mint az előzőek. Sokkal. Érezte, hogy a lábai remegve bicsaklanak ki alóla, miközben a sírás megállíthatatlanul tört fel belőle. A szeme könnyek bölcsője lett, melyek miközben egyenként a földre estek, csak egy gondolat égett a fejében.
 „Végre.”
Olyan hosszú ideig volt üres burok, hogy már el is felejtette az érzelmek zabolátlan hevességét. A bánat fájdalmasan zubogott végig az egész testén. Eufória. Elmosolyodott a könnyein keresztül.

„Végre érzek valamit.”

A bánat kegyetlenül marcangolta mindenét. Csodálatos volt újra érezni. Nem bírta abbahagyni a mosolygást, ahogy a testét folyamatosan rázta a zokogás. Szinte sosem érezte a bánat hajszáléles fájdalmát. Magához ölelte a földön heverő párnát, amint beleharapott, hogy elnyomja a sikolyait. Az ajtó hangosan csapódott neki a falnak, amikor a testvére berúgta. Az érzelmek, mint a friss pára olyan gyorsan kezdtek eltűnni a mellkasából, amint a szeme találkozott a testvére döbbent, tág szembogaraival. A harag, mint egy gejzír tört fel benne. A párna dühösen csattant a testvére vállán, miközben Ő nem tudta abbahagyni a sikoltozást. Az eufória eközben nem szűnt meg. A harag is olyan dolog volt, amit már hónapok óta nem érzett, márpedig ki volt éhezve arra, hogy érezzen. Miután kiüldözte a testvérét a szobából, minden ereje elhagyta és újra a földre roskadt.

„Hogy merted elvenni tőlem a drága érzelmeket, amik olyan értékesek, hogy fel sem foghatod?”

A gondolatok belülről szúrták keresztül a koponyáját, miközben hallotta az anyja dühös lépteit közeledni. Zsibbadtan hunyta be a szemét, amikor az anyja megrúgta az oldalát és megpofozta az arcát. Öröm- és fájdalomkönnyek folyói szaladtak keresztül az arcán.

„Köszönöm neked, hogy segítesz visszaszerezni a fájdalmat és a bánatot!”

Egy hirtelen mozdulattal szakadt el az anyjától, aki egy másodpercig sem hagyta abba az üvöltést. A fürdőszoba ajtajának hangja végig vízhangzott a házon, amikor becsapta maga mögött. Az anyja még nagyobb hanggal rántotta fel az ajtót, amikor utolérte őt. Ekkor már ő is dühösen üvöltött vissza az anyjára. Nem hagyhatja még egyszer elveszni ezeket a ritka érzéseket. A megkönnyebbülés hulláma söpört át rajta, amikor az ajtó harmadszorra is becsapódott és végre egyedül volt. Oda lépett a fürdőkád mellé és elkezdte megtölteni égetően forró vízzel. Bele akarta fojtani magát, hogy a könnyei eltűnjenek a vízben. Lassan beleereszkedett a néhány centis vízbe, miután lehámozta magáról a ruháit. A szúró égés szinte elviselhetetlen volt, mégis mindig megnyugtatta. A fájdalomtól súlyos másodpercek hangtalanul peregtek el mellette. Darabos mozdulatokkal engedte le a vizet, amivel együtt a fájdalom is szivárogni kezdett a lefolyón keresztül. A szoba sarkába kuporodott egy szál törülközőben, amint az arca habkönnyűre puhult a könnyektől. Nem volt több egy ocsmány, leplezetlen lénynél. Nem volt már ember.

Egy idő után a könnyek is elfogytak. Olyan érzés volt, mintha a földtől nem messze lebegett volna. Minden elhomályosodott. Az egész világ. Nem számított már semmi.
Egyszerre érezte magát teljesen üresnek és végtelenül teljesnek. Nem érzett érzelmeket. Viszont egy valamit igen. Gondolatokat.

„Miért kell minden csodálatos pillanatot elrontanod? Miért nem tudod megérteni? Miért nem fogod fel, hogy valójában milyen ritkák? Miért kell elvenned őket? Ne beszélj hozzám. Ne nézz rám. Nem akarlak többet hallani.”

A gondolatok vihara nem csillapodot, miközben visszasüllyedt a közöny mocsarába.
Újra ugyanolyan menthetetlenül üresnek érezte magát.

Megborzongott az üresség gyűlöletétől.