JELIGE: Almáspite – Ránctalan

Kiborult a cukor. Jobban mondva kiborítottam. A kis csuporból kigörögtek a fehér kristályok a terítőre. Meglepő milyen gyorsan futnak a szemek. S milyen vehemensen. Még két percig ott álltam a szétterült cukor tenger fölött, hátha megmozdulnak, megindulnak maguktól, mint holmi apró rákok. (Jut eszembe, Pali a kis fakó rák akit Dubrovnikból hoztunk haza tavaly, meghalt. Béke vele.) De csak anyukám rontott bele a konyha csendjébe, a „Mi az Isten nyilát művelsz?” kérdéssel kettéhasítva a levegőt.

Ez történt délelőtt. Délután pedig már a fürdőszobában álltam a tükör előtt. Rőzseszerű ujjaim a ránctalanító krém után kutattak a szekrény polcain. Öniróniából szoktam bekenni vele szemem sarkait. 20 éves se vagyok. Szarkalábak, imádom ezt a szót. Ilyenkor jót mosolygok magamon. Barackillatú.

Azt hiszem vékonyabb lett a bőröm. Vagy áttetszőbb. De az is lehet, hogy szürkülök. Már nem is megyek igazán ki a napfényre. Ha a kertben ülök, akkor mindig csak a cseresznyefa alatt. Ott árnyék van és szürke csend.

Azt vettem észre ráérős óráim egyikében, hogy a cseresznyék sokkal gyorsabban hullanak le a földre, mint kislánykoromban. Míg zuhantak, tekintetem hosszasan elidőzött rajtuk. Most csak úgy hirtelen megjelennek a fűben. Már nem tudom, hogy a környezet változik, vagy én érzékelek másképp. De, igazából sejtem.

Ez a kép kísért napok óta; hogy egyszer csak arra ébredek a konyhaasztal mellett ülve, hogy a tej megaludt a számban. A tulipánok még ki se bújtak, de már elhervadtak, a nyerőszámokat már mind kisorsolták, minden ismerősöm házas, de minimum sikeres, az almás pite odaég, a fagyi elolvad, és én is beleolvadok a székbe.

Az idő úgy folyik, mint a finomliszt. Nálunk sosincs finomliszt. Úgyhogy délelőttönként cukrot borítgatok, hogy történjen is velem valami.

Nem tudom, mit szeretnék. Úgy csapongok mintha, újra ott állnék vigyázban Tóbiás Misi mellett március 15-én az osztályteremben. Összeért a kezünk, és a vállunk, és ezt nem lehetett kibírni. Nem mozdultunk, de megvesztünk az érzéstől belül. Azért mégis csak jó volt. Ez a napi elfoglaltságom. Régi emlékeket próbálok felidézni.

Ez történt délután, és hirtelen éjszaka lett, s én nem tudtam aludni. Fogtam a zseblámpám és a szokásos esti cseresznyevadászatomra indultam. Leültem a fűbe, és árgus szemekkel figyeltem azokat a kis alamuszi szemeket. A képükbe világítok, hátha tetten érem őket a zuhanáson.