Késő tavaszi délután lehetett. János császár épp az udvaron pipázott egyedül. Az egész házban megdermedt a levegő. Csupán a gyerekek nevetése szűrődött ki tompán a házból. Ők nem fogták fel mi történik körülöttük.

János dolgozó szobájában egy nő és egy férfi állt. Miklós és Ivett. Ivett a császár felesége volt, míg Miklós a császár legkiválóbb tábornoka. Az íróasztalon egy kibontott levél feküdt. Valószínűleg ez lehetett a kastélyban lappangó feszültség oka.

– Milyenek az esélyeink Miklós?- kérdezte Ivett

– A menekülésre, vagy a visszaverésükre?

– A menekülésre.

– Nem túl jók. A vasút ezek szerint kilőve. Lóháton nem tudunk átkelni a hegyeken, csak gyalog. De úgy meg pár nap alatt levadásznak.

– János túllőtt a célon, amikor a herceget lelövette.

– Katona vagyok nem politikus. Nem tisztségem véleményt nyilvánítani.

– Maga mindig diplomatikus Miklós,- majd egy mosolyt küldött.

Egyszer csak sírást hallotak. Ivett és Miklós odamentek megnézni, mi történt. Az egyik úrfi neki esett a falnak. Anyja egyből odasietett csitítani. Eközben Miklós tekintete a falra kalandozott. Rájött, hogy két lehetőség van , vagy a gyerek feje olyan kemény, hogy betörte a márványfalat , vagy pedig ez nem márvány. Valószínűbbnek tartotta az utóbbit, ezért végig kopogtatta, hogy meddig tart az álfal. Megérkezett János is.

– Mi folyik itt?- kérdezte .

– Ja semmi, csak Ervinke elesett,- felelte Ivett.

– Őfelsége! Úgy néz ki találtam valamit.

– Mit Miklósom?

– Itt a fal mögött van valami,- majd rámutatott egy négyzetméter nagyságú foltra. Nem tudja esetleg mi lehet?

– Szégyen fejemre, de nem.

Odahívtak két lovászlegényt, hogy törjék be a falat. Egy alagutat láttak. Hideg áradt belőle, valamint csöpögés hallatszódott a vaksötétből. Nem volt túl bizalomgerjesztő.

– Mi ez a hely felség?

– Ötletem sincs. Valószínűleg, még az őseim építettek egy egérutat.

Az anya és a tábornok a császárra pillantott.

– Nem! Szó se lehet róla. Nem menekülök el.

– János kérlek! Halottan nem érsz semmit az államnak.

– Inkább halok meg egyenes gerinccel , minthogy kutya módjára meneküljek.

– Kérlek tedd félre a büszkeséged, ha nem az országért, a gyerekeidért.

– Sajnálom Ivett,- majd elviharzott.

A nő könnyes szemmel elszaladt. Miklós egyedül maradt a rémült gyerekekkel. Rájuk mosolygott.

– Gyerekek mit szólnátok egy süteményhez?- lement velük a konyhára

Miután a gyerekek túltették magukat a sokkoló eseményeken, Miklós megkereste Ivettet.

– Bocsásson meg, hogy otthagytam a gyerekekkel,- mondta a nő.

– Semmi gond.

– Talán az alagúton elmenekülhetnénk.

– Nem tudom hölgyem. Sejtelmünk sincs hova vezethet.

– De ezen kívül nem nagyon van választásunk. És ha valami, ez az a helyzet, ahol kell kockáztatni.

– Gondoljon a gyerekekre Ivett! Ha hirtelen elöntené a víz a járatot. Fulladásos halálnál jobbat érdemelnek az úrfik.

Az asszony láthatóan elgondolkozott, utána az arcához kapott. A könnyeivel viaskodott.

– Miért vannak mindig ilyen hatásos érvei Miklós?- kérdezte elcsukló hangon

– Találunk más módot asszonyom. Például önt és a gyerekeket cseléd ruhába öltöztethetnénk.

– Megismernének minket. Szerepelt rólunk egy kép az újságban.  Az alagút az egyetlen esélyünk.

– Lehet.

– De nem merek kockáztatni, ha a gyerekek életéről van szó.

Egyszer csak muzsikát hallottak. Átrohantak a bálterembe. Ott a császár néptáncolt egyedül. Nem vette észre őket, ezért inkább gyorsan elmentek. Egyikőjük sem fűzött megjegyzést az eseményhez.

Kifele jövet megakadt a szemük az alagúton. Ugyanaz a gondolat járt mindkettőjük fejében: „Megéri-e kockáztatni?”.

 Leültek a halban, de itt már egy szót sem szóltak egymáshoz. A palotát áthatotta a népzene, valamint a gyerekzsivaj. A testőrség nagy része dezertált, a cselédek is féltették az életüket, de nem tudtak hova menni szóval maradtak.

A feszült légkört egy vonat sípja törte meg. Mindenkiben megfagyott a vér, mert tudták, hogy ez csakis egy dolgot jelenthetett.

– El kellet volna menekülnünk az alagúton,- szólt Miklós Ivetthez.