Keresd a jeleket

        Invokáció Kölcseyhez, Parainesisre hangolva    

Lopakodó, gyilkos ösztön ébred
az emberben, mint minden állatban.
Izmai izzasztó lázban égnek,
állapota többnyire áldatlan,

ráunt az erősek mítoszára, mely
bennünk szokatlan emelkedésre hág,
s a semmiből támadt könyörület fog el
a kétéltűek és a kőrisfák iránt.

Egykor az ember a teremtés könyvét
kinyitva szemlélte maga előtt,
otthonos lett akkor minden vad környék,
kacéran ringtak a búzamezők,

a pergő lapokból egyre csak hullott
ezerféle édes emlékezet,
s az ember kötött rá jó erős hurkot,
hitte igazán, hogy megérkezett.

Ott ütött végül mindig tanyát, hol
minden láthatár szélesedni kezd;
elvágyódott az itteni világból,
kattant celláján az acélretesz.

Siess, barátom, a holtak szavából
törekedjél kilesni a forrást,
ahol az erdő ropogva lángol,
keresd a jeleket, keresd folyvást.

Ha kardját csörtetve tör rád az éjfél,
gondold ki magad a négy fal közül,
s ha elfog a félsz, hogy hiába éltél,
még hiheted, aki erényes, üdvözül,

az Egy, aki a Naprendszert navigálja,
 szerfeletti sok részre osztatik,
szétmálló idők próbáját kiállta,
a térhajlítással sem vár holnapig.

Szép kreatúrája is ekképp alkot
a természettől vett tudományt,
és feljegyzi évszámokkal a harcot,
mind, mit adat-zsákjába behányt,

s mindaz egy szépreményű korban
 pillantat múlva széjjelpattan.
Hol az örökség, az üzenet hol van?
Még visszadereng a kihűlő napban.