Virágénekek, II.

Az orbáncfű aranysárga

Az orbáncfű
aranysárga,
selymes virágok
sokasága,
magasba tartja
vékony szára,
visszaragyog
a napsugárra.

**

Lecsöppent a
Krisztus vére
az orbáncfű
levelére,
az orbáncfű
virágjára,
aranyszínű
pártájára.

Piros tea
lesz belőle,
piroslik az
olaj tőle:
seb és csípés
gyógyítója,
lelki béke
hordozója.

Ha kis Blanka vacsorázik

A tányérkából kiveszi
a falatot. Nézegeti.

Ha jónak tűnik, bekapja.
ha nem, a földre ledobja.

Nem válogatós, nem kényes,
csak alapos és igényes.

Ilyenkor, persze, nagymama
a szekrényből előkapja

a seprőt és a lapátot:
– Kis malac! Ilyet ki látott?
 
S a széthajigált vacsorát
felsöpri. – Blanka! Ne! Nahát!

A kertben összefut a sok
hangya, sün és a mókusok.
 
Ha itt van a kis unoka,
tudják, lesz finom vacsora,

mert nagymama a komposztra
a potyadékot kidobja.

Mind egyetértenek abban,
bár jönne Blanka gyakrabban!