Ál-exegézis búval, vigalommal

A múlt: nem idegen bolygó. Ma sem. Azt a birtokot megszereztem, behatároltam, kiszeltem a végtelenből. Így készül a lélek; lélekcsinálás James Hillman szerint. Olsonnál ez a lélekszövet, mely az eseményeket és önmagunkat önmagunk számára, tudatunkban érzékelhetővé teszi. Valóssá a vers teszi, a gyertyával megvilágított szavak. Hogy legyen, ahogy mondod, énenyém. A hajdanvolt kert mélye és a tisztásig vezető út. A házat belengi a pincében sorakozó birsalmák szaga. A mindenfelé elrejtett levendulacsokrok illata a többszáz éves falakat is áthatja. Körös-körül régi fényképek és térképek, könyvek és írások, feszület, varrottas, halott kezek munkái. A kertben erős illatok keverednek, minden egyszerre virágzik: hárs, akác, mézlonc, bukszus, jázmin – ez mind együtt tolakszik be a kitárt ablakokon. Az idő is összegyűlik – egyre csak sűrűsödik, tekereg, tekercseli elő belső orsóiról a távolságot. Ma 32 lettem én is. Eközben szól a hang a Szamosból.

Hajdanvolt gázlók? Apám szemét látom 1970-ből, az oly sokáig halogatott mandulaműtét idejéből. Ülök vele szemben, egy világoszöld műtőslepedő alatt. A durva plasztik egyszerre takar be kettőnket, sziámi ikrek vagyunk, két fejjel, egy törzzsel. Térdünk összeér, kapaszkodhatok apámba, mások észre sem veszik. Neki csak a szeme látszik ki, még az orrát is műtősmaszk takarja. De a szeme, az figyel, él, mozog, vibrál, nevet, irányít. Nem is olyan szörnyű kiszolgáltatottnak lenni. Inkább jó átadni magam a fájdalomnak, apám szikéjének és mélybarna szemének. Mennyi a szarkaláb, mennyi a ránc a szeme körül, eddig észre sem vettem. Talán a maszk fehérsége teszi. Most a ráncok kiemelkednek síkjukból, megindulnak felém. 1987-ben elérik a Grand Canyon szikláit és kőzetrétegeit. Ahol 1 méter = 1 millió év. A Grand Canyon gyomra égő katlan, hív a mélység, a karácsondi homokbánya, a haraszti holt Duna-ág zöld, hínáros örvénye. Hazaértem.

Ha abba az utcába belépek, becsapódik mögöttem a nagy vaskapu, bezárul a világ. Ez az utca lesz maga a világ. Többet tudok erről az utcáról, mint az egész világról. Érzékcsalódás? Mise en abyme. Ahogy a Drostes-kakaó dobozán a fapapucsos lány magát a dobozt tartja a tálcáján, rajta önmaga képével. Ennek az utcának más léptéke van, mint bármely más utcának. Ha bezárul a vaskapu, a tálcán levő dobozban elfér az egész világ. Ugrik a lépték. Mintha az ember szeme csak annyit bírna egyszerre befogadni, amennyit megélni képes. Ezért csapódik be a vaskapu. A belsővé tevés miatt. Amennyit a tekintetével befogni képes. Ott az anyag sűrűbb lesz, erezett. Nem lehet többet tudni a világról, mint egy utcáról. A hajdanvolt gázlók helyén történtek efféle sűrűsödések. Ezért lehet meglátni, ha valakit egyszer már nagyon szerettek.

A jövő – hiszen a múlt jövője ő. Öt meg öt a tízben. A jövő végessége az elme műve – éppúgy, mint a múlté. Valóssá a vers teszi, a gyertyával megvilágított szavak. S ily módon, mint folyók deltája életem szétbogozódik. Vastüdő és vajas kenyér, amit elmondtam, és amit nem mondtam el én, elképzelt és el nem képzelt jövő – egyre megy. Belakható. Csak legyen egy lámpa és egy zsoltár – Saint-Simon és Szenczi Molnár. Meg az a belső asztal, belső leltár. És ha lehetséges, még egy belső medve is. When I’m sixty-four.

Húsz év alatt a rabbi – ugyanaz, akinek az apja, aki szintén rabbi volt, a beteg gyermek sapkájára mondott áldást (Példázat az elküldött sapkáról) – kétszer áldotta meg a lányt. Korábban a bibliai áldással: áldjon meg téged az Örökkévaló és őrködjék feletted, ragyogtassa az Örökkévaló az Ő arcát rád, és legyen hozzád kegyelmes, fordítsa az Örökkévaló az Ő arcát feléd és szerezzen neked békét. Halálos ágyán pedig ezt mondta neki: Megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt – és hozzátette: nem akarom, hogy bántódásod essék. Így jelölte ki a jövőt, a végtelenből a végest (akár, szerinte, a kipa, amely az isteni végtelenségben az emberi végesség kijelölését szolgálja). Ezentúl nyugodtan alhatsz, mint akit háziállat őriz, mint aki ágya mellett tudja a ládafiát.

De a jelen? A jelen, az maga a végtelen, a végtelen program. Hibátlan rímekben ragyog a versnek belső, égi mása. (De hiába, Arany János akkor is csak hümmögne.) Mint ahogy megbújik az egész a részben, és a név megtelik esővel, ahogyan egy trillán átvilágít egy villám, úgy búvik meg benne a múlt és a jövő – búvópatak az életünkön átvilágító csillagokban. Valóssá a vers sem teheti, a gyertyával megvilágított szavak sem – azok mindig csak később, mindig csak utólag. Akkor pedig múlttá lesz, esetleg jövővé. Mindig a túl korán és a túl késő szorításában, repülő szék a fönt és a lent között. Hiába a lét-felöltő és az élet-mellény, az én itt meg nem található. Én vagyok, s mégsem én vagyok. Sok vagyok, we grow up many, a másik vagyok, mindig más. Je est un autre.

A Hold túlsó felén hintaszék, ledobva rá ruhám: tenger- vagy tintakék. És csak arra vár, hogy valaki meglökje – akár a régi Víg-színházbeli Karamazovban Iglódi a második felvonás végén. Csak egy ujjal. Ez volt akkor a jelen?

A lélek tananyaga. The Curriculum of the Soul.