Covingtoni kirándulás

 

Elszakadtam az osztálytól, ráadásul az erdő közepén, a hős megmentőm nem más volt, mint Damon Salvatore.

− Szia, segíthetek? Úgy látom, mintha mindjárt pánikrohamod lenne.

− Szia. Jézusom te Damon Salvatore vagy!

− Oké először is ne visíts. Másodszor vegyél levegőt.

− Bocsi, ne haragudj, csak tudod, tök váratlanul ért, hogy találkoztam veled.

− Hát pedig én gyakran megfordulok erre fele, főleg az erdőben.

− Akkor remélem, tudsz nekem segíteni. Elszakadtam az osztálytól és egy ideje csak bolyongok.

− Nagyon messzire elkeveredtél az egyszer biztos. De ha már így hozta a szerencse maradhatnál, épp ebédelni akartam.

− − Nem inkább kihagyom.

Biztosan?

− Nem vagyok hülye, tudom, hogy én lennék az ebéded.

− Vág az eszed.

− − Szóval akkor mi lesz, megölsz vagy elengedsz?

Hadd gondolkodjam. Igazán jól szórakozom, rajtad szóval megkímélem az életed.

− Lekötelezel.

− Na, gyere, keressük meg az osztályodat.

− Itt élsz Covingtonban?

− Általában igen, ez a törzshely. Száz évente mindig visszajövök.

− Áá értem. Akkor már nem ismernek fel ugye? Meghalnak, akik régen ismertek.

− Pontosan.

− Milyen vámpírnak lenni?

− Eszméletlen jó. Gyors vagy, hihetetlenül erős és mindig el tudod érni azt, amit, akarsz.

− Na és a vér milyen? Te is rozsdásnak érzed?

− Ahelyett, hogy itt kérdezősködsz ki is próbálhatnád.

− Azt hiszem nem élek a lehetőéggel, de észben fogom tartani.

Időközben kiértünk egy tisztásra, ami tele volt padokkal. Az osztálytársaim mind itt tartózkodtak.

− Hát itt elválnak útjaink. Csodás pár perc volt.

− Egyetértek. Jó volt megismerni, szia Damon.

− Téged is, szia, eltévedt lány.

 

 

A türelem rózsát terem

 

Mikor már 3 éve reménykedsz, reménytelenül, kezdesz felhagyni azzal, hogy olyasmire várj, ami úgysem fog megtörténni. Nekem ez az utolsó próbálkozásom. Lehet butaság, de legalább megpróbáltam. Linda mellett lépkedtem a meleg tavaszi napsütésben és az ő háza felé tartottunk, hogy bedobjuk a postaládájába a névtelen levelemet. Igen írhatnék neki Facebookon, de azt hiszem, nem bírnám elviselni a vissza utasítást. Így hát írtam neki egy névtelen szerelmes levelet.

− Biztos jó ötlet ez? – kérdeztem a kezemben szorongatva a levelet.

− Meg kell tudnia, had törje csak a fejét – bíztatott.

Tétován álltam meg és pillantottam a házára. A kocsija nem állt kint, ezek szerint nincs otthon. Vettem egy mély levegőt majd határozott léptekkel átvágtam az úttesten és mielőtt meggondolhattam volna magam bedobtam a postaládájába. Lehajtott fejjel siettem vissza Lindához.

− Induljunk – fogtam meg a karját és magam után húztam.

1 perc sem telt el és láttuk a kocsiját az úttesten felénk közeledni. Ha 1 perccel később indulunk el, ha 1 perccel tovább hezitálok, akkor meglátott volna. Kezem lábam remegett, ahogy sápadtan meredtem a közelgő autóra. Azt hiszem a lábam is odafagyott úgy kellett Lindának maga mellett rángatnia. Mikor a kocsija a közelünkbe ért mintha kissé lelassított volna, bár lehet, hogy ez benne van a kreszben. A tekintetünk egy pillanatra találkozott az ablak üvegén keresztül és mintha valami mosoly félét véltem volna felfedezni az arcán, de aztán a pillanat elmúlt és ő elhajtott mellettünk. Lehajtottam a fejem. Biztos csak képzelődtem. Hogy ki is volt ez a fiú? Fiú? Ugyan már inkább egy érett férfi. Hogy értsétek miért névtelen levelet írtam neki, röviden elmesélem a történetemet. Nyolcadikos koromban kaptunk egy új kisegítő tesi tanárt. 22 éves volt, frissen végzett egyetemista és olyan eszméletlenül helyes volt, hogy még az idősebbek is sóhajtozva fordultak utána. Én eleinte teljes szívemből gyűlöltem ám a gyűlöletem nagyon hamar átcsapott szerelembe. Kis 14 éves voltam, igazából azt se tudtam, hogy mi az, hogy szerelem. Egészen addig Zac Efront imádtam, azt hittem, hogy ő is csak ilyen gyermekded rajongás lesz. De óriásit tévedtem. Miután elballagtam azt hittem, hogy a Márk iránt érzett szerelmem is elmúlik, de nem múlt el. Azóta sem.

− Hé, Csenge minden rendben? – érintette meg a karom Linda óvatosan.

Kissé üveges szemekkel, zavartan néztem Lindára.

− Persze minden rendben – bólintottam egy hatalmas sóhaj kíséretében.

− Biztos?

− Igen csak, nem tudom mi lesz, mi lesz, ha rájön én írtam neki azt a levelet.

− Akkor legalább megtudja az igazat. Éppen ideje volt, annyi év után.

− Biztos jó döntés volt? – néztem rá kétkedve.

− Csenge már megtetted. Mit akarsz tenni? Odarohansz és kitéped a kezéből? – érdeklődött.

− Talán – haraptam az ajkamba.

− Csenge könyörgöm, 17 éves vagy ne legyél már ennyire nyuszi – rázott meg erősen.

− De ő Márk! Az a Márk, aki magasról tett rám 3 éven keresztül – motyogtam.

− Talán azért nem foglakozott veled, mert nem akart bajba kerülni. Most viszont már mindjárt 18 vagy így már szabad neki a terep.

− Ez is egy szép álom – suttogtam.

− Hagyd ezt abba, Csenge – förmedt rám dühösen majd a karomat megragadva behúzott a házba. Ma van a tavaszi bál, erre az ünnepségre mindenki felölti a legcsinosabb ruháját és bulizunk egyet. – Most szépen ide leülsz és hagyod, hogy hercegnőt varázsoljak belőled – utasított.

Sóhajtva engedelmeskedtem neki, és amíg ő a hajamat és a sminkemet csinálta addig én elmerültem a gondolataimban. Fejben visszaröppentem 3 évvel ezelőttre. Arra a napra, amikor rájöttem totál belezúgtam Márkba. Épp tesióra volt mi pedig kötelet másztunk. Én nem akartam Márk viszont erőltette. Egy tanárral pedig nem jó ötlet feleselni. Vörös arccal ragadtam meg a kötelet és próbáltam magam felhúzni. Nem jött össze. Ekkor mögém állt és a vállamra tette a kezét.

− Képes vagy rá Csenge. Gondolj arra, hogy van valami vagy valaki a kötél tetején. Mindenáron el akarod érni. Most pedig próbáld újra. Nem kell sietned, csináld a saját tempódban – tanácsolta.

Hevesen verdeső szívvel fordultam felé.

− Nem fog sikerülni – ráztam meg a fejem.

− De igen. Bízz benne, hogy sikerülni fog. Én bízom benned – nézett mélyen a szemembe.

− Nem ígérek semmit – suttogtam.

− Én már annak is örülni fogok, hogy csak megpróbáltad – mosolygott rám kedvesen.

Mélyeket lélegezve ragadtam meg a kötelet és felnéztem a tetejére. Olyan magasan van. Egy pillanatra szorosan lehunytam a szemem majd újra kinyitottam és Márkot képzelve a tetejére nekirugaszkodtam. Nem néztem máshová csak arra a pontra. Az motivált, hogy ha felérek Márk végre büszke lesz rám és komolyan fog venni. Akkor még nem tudtam, hogy szeretem akkor még csak meg akartam neki felelni. Hangos ujjongás hangzott fel én pedig csodálkozva néztem körbe. Fent voltam sikerült!

− Ez az, Csenge – kiáltotta Linda boldogan ugrándozva.

− És most? – néztem tanácstalanul Márkra.

− Most szépen gyere le – mosolygott bíztatóan.

− Nem lehetne, hogy mondjuk, hoznak egy helikoptert? – kerekedett ki a szemem rémülten.

− Csenge, ha fel tudtál menni, akkor le is tudsz – biztatott.

− Meg fogok halni – motyogtam.

− Dehogy fogsz. Tökös csaj vagy, megcsinálod – kiáltotta Linda.

Egy pillanatra lehunytam a szemem aztán nagy nehezen elkezdtem lemászni ám ekkor megcsúszott a kezem és elkezdtem zuhanni. Ijedt kiáltás hagyta el az ajkam és rémülten vártam a becsapódást, ami elmaradt. Valaki a karjaiban tartott. Résnyire nyitottam ki a szemem és falfehér arccal néztem fel Márkra. Mert igen ő tartott a karjaiban.

− Majdnem meghaltam – nyögtem ki.

− Azt én nem hagyom – rázta meg a fejét.

− Köszönöm – suttogtam.

− Ugyan. Napi szinten kapom el a kötélről leeső lányokat – vigyorodott el mire elröhögtem magam.

Akkor volt az a pillanat, hogy rájöttem beleszerettem. Ez egyszerre töltött el boldogsággal és rémített meg. A fejemet rázva tértem vissza a valóságba. Nem lenne szabad folyton visszatekintgetnem a múltba. A jelenben kéne élnem, de sajnos nem tudok. Talán majd ezután. Én megtettem az első lépést. Igaz, hogy névtelenül, de megtettem. Most már csak rajta áll, hogy hogyan tovább. Ha nem jött rá, hogy én írtam a levelet akkor lezárom életemnek ezt a szakaszát, ha viszont rájött és viszonozza az érzelmeimet, akkor együtt leszünk. Tudom, hogy rengetegen fognak ferde szemmel nézni ránk. Úristen 8 év van köztük, a Csenge még olyan fiatal, Márknak több esze is lehetne. De engem nem fog érdekelni. Kik ők, hogy megmondják, mit tegyek? Ha nem tetszik nekik, akkor Istenem ne nézzenek ránk. A szerelem nem válogat, nem te döntöd el, hogy kibe legyél szerelmes. Én Márkba szerettem bele és hiszem, hogy az a 8 év nem akadály. Akik igazán szeretik egymást azoknak semmi sem akadály.

− Meseszép vagy – rántott vissza a valóságba Linda hangja.

A tükörbe nézve pislogni is elfelejtettem. Egy olyan lány nézett vissza rám, aki nem én voltam. Az én szemem soha nem csillogott ilyen titokzatosan, a bőröm soha nem volt ennyire tiszta. A hajam göndör hullámokban omlott a vállamra, pár tincs a szemembe hullott.

− Te egy csoda vagy – néztem Lindára.

− Nem véletlen akarok sminkes lenni – mosolygott megvonva a vállát. – Na, gyerünk, vedd fel a ruhádat.

− Oké – bólintottam majd a szekrényhez léptem, amire fel volt akasztva a ruhám.

Sötétkék színű volt, derékig tapadós onnan pedig rakott. Tartozott hozzá egy fekete öv is, meg egy pár fekete szandál. Magamra öltöttem a ruhát majd lőttem pár selfiet amíg Linda készülődött. A legjobb fotót felraktam a Messenger napomba és hevesen dörömbölő szívvel vettem tudomásul, hogy Márk volt az első, aki megnézte! Ez azért nagydolog, mert eddig még soha nem nézte meg! Idióta vigyorral az arcomon bámultam a telefonomra.

 

1 órával később

 

Itt van ő is. Külön asztalnál ülünk, de szinte egymással szemben. Képtelen vagyok nem figyelni őt. Olyan elegáns öltönyben. Mikor találkozik a tekintetünk zavaromban a dekorációt kezdtem el figyelni. Szép a díszítés, de nekem kicsit túl giccses. Hirtelen nagyon melegem lesz, érzem magamon a tekintetét. Legszívesebben bebújnék az asztal alá, hogy ne nézzen, de az meg túl gyerekes lenne. A szememet lesütve nyúlok a Whisky− ért és töltök a poharamba. Mikor visszarakom, az asztalra tekintetem rátéved. Rosszallóan csóválja a fejét. A szememet forgatva nyúlok a kóláért és mutatom felé, majd tele töltöm a poharam. Elneveti, magát ettől kap pár furcsa pillantást a körülötte ülőktől, most én nevetem el magam.

− Mi a helyzet? – pillantott rám Linda kérdőn.

− Márk – suttogtam a füléhez hajolva.

− Szóval Márk. Szemezgetünk? Szemezgetünk? – vigyorgott folyamatosan.

− Azt hiszem – pirultam el. – Lehet azért ilyen, mert tudja?

− Nem biztos a pálinka miatt van – legyintett. – Részegen őszintébbek az emberek.

− Vagy pedig azért issza le magát, mert el akarja felejteni a levél tartalmát.

− Hát drágám kérdezd meg tőle, éppen ide tart – bökött oldalba.

− Micsoda? – kaptam fel a fejem rémülten és tágra nyílt szemekkel néztem a felénk közeledő Márkra. – Nem, nem én itt sem vagyok – pattantam fel és a kijárat felé siettem.

Hallottam, hogy Linda utánam kiált, de nem álltam meg. Kisiettem az udvarra majd leültem az egyik padra és előre hajolva karommal a térdemre támaszkodva a tenyerembe rejtettem az arcom. Mindig ezt csinálom. Folyton menekülök. Amint valaki nyitna, felém megijedek és meghátrálok.

− Szia – köszönt rám ekkor Márk.

Azonnal kihúztam magam és rettegve néztem fel rá.

− Jó napot – suttogtam.

− Légyszi ezt ne, ne magázz engem – kérte. – Leülhetek?

− Persze.

Márk letelepedett mellém majd a zakója zsebébe nyúlt és kivette a levelemet. Lehajtottam a fejem képtelen voltam a szemébe nézni.

− Igaz?

− Számít, ha igen?

− Nagyon is sokat – jelentette ki. – Komolyan Csenge, tudnom kell, hogy igaz− e!

− Minden egyes szó igaz – motyogtam.

− Akkor neked ez egy lezárás? Írsz egy levelet és tovább lépsz?

− Nem tudnám megtenni. Próbáltam, de addig nem tudok, míg biztos nem vagyok abban, hogy teljesen reménytelen – lábadt könnybe a szemem.

− Nem az, nem reménytelen – érintette meg a karom lágyan.

A könnyeimen keresztül néztem rá aztán elsírtam magam. Márk gyengéden magához ölelt és a hajamat simogatva megnyugtató szavakat suttogott a fülembe. Igaz a mondás. A türelem rózsát terem.