Ugrás a tartalomra

El nem küldött levél Szabó Lőrincnek

Egyszer megnézem én is az Adriát,
láztól felhevülten figyelem,
miként pereg a fény aranya
a fövenyen elnyúló testemre,
míg hozza-viszi a szél a pillangó-emlékeket.
 
Párolog az idő, porladnak jajai,
véres ingét kétszer lengette meg előtted
a század, melyben éltél,
és azután sem hagyott nyugodni.
 
Hányszor virágzott a szerelem
a tavasz-ősz utcádon,
hányszor tépted le gyümölcsét
a télbe ájult, néma fákról,
és menekültél
a fájdalom-szaggatta rabszolgaságból.
 
Törvényt bont a kényszer,
lerántja leplét a valóságról,
kitakarja vézna testét,
 
mi lesz a múltból,
ha semmi sem lesz a világból?
 
De míg a lámpa lángja kitartóan lobbant,
nem állítottad takarékra,
hisz a szükség újra és újra lecsap arra,
kinek társtalanságba merült a sorsa.
 
Ha a kínokból kikapcsol a lélek,
minden partról a fájdalom integet,
meglátja magát a tenger tükrében,
a nemlétből felemel.
 
Kék eget fest a nyár,
felhőt hozzá a valahol,
minden sikolyban a vergődő sehol,
csendről csendre vált,
új térképet rajzol a tájra a hiány.
S a kolibri verdeső szárnyai,
mint űrben révedező űrhajó
– rád talál egy új Orpheus.
 
Ki reményt lát a menekülésben,
árvák sorsára jut,
vad szavak káprázatába szenderül,
nem nézi, merre fut az út.
 
A borzongó fák között a tévelygő szél
szomorkás dalt fütyül.
Hajadonok ülnek a kerevetre,
s csöpögtetnek egy újabb lázadásra
vérereidbe friss erőt.
 
Örök tükör a pillanat,
hozd vissza, hozd még egyszer elém
a meg nem vertek sajgó kényszerét,
hitesd el velem,
a mindenség végtelen szenvedély.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.