Mint aki nem fut mindhiába

Tízmillió magyar szívet itthon, 
hárommilliót az elszakított országrészeken, 
kétmillió kivándorolt magyar szívét 
őrizem a szívemben. 

Nem tudom, mit hoz ez a század, 
az évezredtől mit remélhetek, 
hallgatom szavaim csobbanását 
a tűnődő idő vizében, 
követem lassú fodrait,
a lélek susogását. 

Régóta nem fáj semmi, 
úgy élek, mint a múmia: 
semmi érzelem, semmi döbbenet, 
pedig mindig űz, 
bánt belül valami, 
amit nem tudok magamnak megbocsátani. 

Mint edzett, jó kuvasz, 
végigszaglászom a történelmet; 
Attila óta nem tündökölt nemzetem,
egyik nemzedék a másikat követve 
csak a vérét fecsérelte el.

Panaszkodom erről Istennek, 
Embernek, de mindkettő három műszakban, 
s hétvégén is dolgozik, 
egyiknek sem jut ideje 
hasonló aprósággal foglalkozni. 

Újra nyár van, újra forró Európa,
mintha itt teljesen hiába élt volna 
Voltaire, Kant, Schopenhauer, Hegel, Spinoza, 
és hiábavalóan volt meddő 
több százmillió helóta sorsa. 

Ha jól vagy rosszul, 
de tanítottak, 
hát megtanultunk ezt-azt, 
megtanítottuk mi is digitalizált világunkat 
elfeledett mítoszainkra. 

Még felkiált a csend, 
csontjai az időnek megzörögnek. 
Fut a Fennvaló, 
futunk mi is utána,
mint aki nem fut mindhiába.