Arctalan hősök

Erdős Virág legújabb kötete két művészeti ág, a szépirodalom és a fotográfia találkozása, mint korábban a világító testek – 100 kis budapest (2016), melyben a hajléktalanok életét mutatta be saját versei és fotói által. A Hősöm témája a felszámolás alatt álló szegregátum, a drogelosztó helyként ismert kőbányai gettó, a Hős utca. Betonfalak, rácsos vagy befalazott ablakok, lógó kábelek, csatornák, rendőrségi szalagok, műanyagszemét, ruhák és némi zöld adja a színeket a művészi fotókon.

Mennyire erodálja a szegénység, a bűnözés és a hulladék az embert? Hogyan csapódik le mindez a gyerekekben? Vannak rá szavak, de nem biztos, hogy választ adnak a felvetődő kérdésekre. Erdős Virág módszere a beszéltetés és a reflektálás. A kötetben találhatók óvodások és kisiskolások szavait idéző prózaversek és ritmikusabb, reflexív költemények, melyek lírai alanya Erdőssel azonosítható.

A kétféle megszólalásmódot a címek eltérő (kisebb és nagybetűs) szedése is jelzi. A „párbeszédekben” a felnőtt csak beszéltet, ő maga a háttérben marad, de kérdései a válaszok alapján könnyen rekonstruálhatók. Mivel a gyermekek nincsenek tudatában spontán alkotott mondataik leleplező erejének, mindig többet árulnak el, mint szeretnék. Sokszor éppen a fantáziák, a füllentések rántják le a leplet a valóságról: „Fölkelek, felöltözök és csá. / Á, nem! / Persze. / Miket mondok. / Anya visz” (Hej, óvoda, óvoda). Az egyes szám első személyű gyermeki szólamok nyilván átmentek egy rostán és szerkesztési folyamaton, de alapvetően hiteles, ösztönös elszólások, melyek szimbolikus jelentőségű versvégekre futnak ki: „Nem varjú volt. / Biztos, hogy nem! / Hattyú volt. / Csak ilyen. / Ilyen fekete” (Képzelje).

A gyerekek gyakran egymáshoz illesztik a töredékesen ismert vagy felidézett mesék és a híradások félinformációit. Így keveredik össze tudatukban A kis hableány meséje és az elsüllyedt Hableány hajókatasztrófája (Narkózis). De a zombifilmek szereplőit is fel lehet ismerni olykor a Hős utcában: „Az a néni egy kicsit zombinak tűnt, / aki egyszer fent mászkált a tetőn. (…) A telefonommal rázummoltam, / és láttam, hogy zöld” (Diagnózis). A prózanyelv miatt kibontott és egyénített történeteket várnánk, ezeket azonban nem kapjuk meg, de vannak olyan emlékezetes gyermeki narratívák, amelyek nem kívánnak kiegészítést vagy folytatást: „És a végén mindenki odajött hozzám, és átölelt. / Még anya is. / Nem hiszi? / Még ő is. / Tényleg!” (Zom-vá-vá-vá).

A prózaversek leginkább kiaknázott lírai vonása, hogy Erdős meglátja a nyelvi hibát. Amiről kiderül, hogy nem is hiba, inkább egy tudásból és nem-tudásból összeálló asszociációrendszer logikus eleme: így lesz a játszótéren lévő pitypang ping-pong, melyről elvitték a hálót (Itt?); a ringló szilvafából ling-long, hisz ruhák lógnak rajta (Ling-long fa); az ősemberből hősember: „mert itt lakott a hősember. / Már régen. / Nagyon régen. / És róla nevezték el” (Miért?) [az utcát].

Erdős olyanok megnyilatkozásait idézi, akiknek életkoruk vagy szociális helyzetük miatt korlátozott a nyelvhasználata. Ám a kisiklott nyelvi jelek mély értelmet, traumákat tárnak fel: „Volt egy apukám / De nem ez. / Még egy másik. / Mikor anya nem volt / otthon, / átjött hozzá a béből egy lány. / Éjszaka volt, de én nem bírtam aludni. / Bepisiltem a nevetéstől, hogy miket csináltak. / A sírástól. / Akarom mondani. / Egész éjjel sírtam” (Volt egy apukám).

Érezhető, hogy a szerző jól ismeri az ábrázolt közösséget, de a beszélők nem nyílnak meg igazán, sem nyelvileg, sem vizuálisan. Nem látjuk az arcukat, nincsenek róluk portréfotók, így a Hős utcában élők mindennapjai sem tárulnak fel. Persze érthető, hogy hovatartozásukat még az ott élők is szégyellik: „Nekem meg a nővéremnek van erre egy módszerünk. / Elmondjam? / Mindig eggyel előbb szállunk le. / Hogy ne derüljön ki. / Érti! / A buszon. / Hogy a Hősbe megyünk” (Társadalmi felzárkóztatás). Pedig az olvasó kíváncsi, többet szeretne látni a kívülről fotózott vagy befalazott ablakoknál. Igen, katasztrófaturisták vagyunk (Helyrajz) vagy Szafarira érkezett bámészkodók, éppen azok, akiknek Erdős Virág gondol minket, és éppen ezért nem szolgáltatja ki nekünk a Hős utca lakóit. A realista humanizmus nem teszi őket boncasztalra: „én is tudom más is tudja ne problémázz te se / élünk szépen boldogan a / többi meg csak / mese” (vége).

A kötetben váltakozva kapnak hangot a Hős utcaiak és az őket beszéltető – de saját hangján is megszólaló – lírai alany indulatosan záporozó szavai. A reflexív jellegű költemények a társadalmi igazságtalanságokat számonkérő (ki tolta el), Erdős Virággal azonosítható beszélőt formálnak: „lőttek a versnek ma dráma van / be akar menni, de zárva van / retkes és penetráns én vagyok ő / összetört szétesett / kidobott nő” (engedjetek be).  Persze nincs szükség megformálni, hiszen harcos hangütését jól ismerjük: „mikor és hogy az még lutri, / de úgy éljek: / be fogok jutni (engedjetek be).”

Erdős költészetének stílusjegyei sokrétűek. Kedveli a néhány szótagos, szaggatott ütemű, rövid szekvenciákat: „földbe / fagyott szánkólécek / közül kinőtt pipacs / tokra / bontott ablakban a / melegfogó szivacs” (helyrajz). Játszik a tipográfiai jelekkel: a hiányzó vagy minimális központozás, a megszokottól eltérő tördelés lassítja az értelmezést. Mozgásba hozza a kötet szövegeit, amikor a cím első sorrá alakul. Ehhez társulnak a féktelen rímpárok, ütős asszociációk: konfliktuskezelés-kés, fenyítés-kerítés, putri-futni. A klasszikus műveltségű költő gyakran él rájátszásokkal. Kölcsey Himnuszát idézi a Jókedvvel, bőséggel, József Attila Altatóját a Honfoglaló. Radnóti Bájolójának átírt sora („ugrik a küszöb, most / enged / el a / rács” – Szép nyári nap) és a Francia fogoly parafrázisa belénk vésődik: „Csak azt feledném / azt a cigányt / meg a térdig érő szemetet” (Csak azt feledném).

A Hős utcában túlnyomórészt romák élnek, a szegregáció leginkább az ő élettapasztalatuk – „Hős / egy szál se – itt inkább csak / átvonult a front” (Helyrajz). De kik a hősei akkor ennek a könyvnek? A megszólaló gyerekeknek például a Marvel-karakterek: „Miért? / Csak. / Mert nem jutott neki más név. / Mert ki van írva. / Mert Petőfi Sándor. / Mert Superman. / Mert ez a neve. / Mert itt születtünk. / Mert olyan mint egy Hős utca” (Miért?). A szerző számára a gettó lakói a hősök, különösen Magyari Tatjana. A hároméves kislány sorsáról a világirodalom leghíresebb szerelmi vallomásának átköltésében olvashatunk: „Szeretik, látod? Szeresd te is. / Én írom ezt most, de helyette is” (Anyegin). A könyvet az ő emlékének ajánlja.

A versekkel szimbolikus viszonyban lévő, tárgyi környezetet ábrázoló fotók túlmutatnak önmagukon, de nem idézik fel az embert, csak a nyomát. Ezért eltávolítanak a nyomornegyed lakóitól, és az érzelmi azonosulás és a morális felelősségvállalás helyett az intellektuális, illetve az esztétikai befogadás irányába terelnek. Azt juttatják eszünkbe, hogy a pusztulásról is készíthetők művészi fotók, a mesterséges környezet bomlásának is megvan a maga dekadens szépsége. A lakók magánéletének túlzott tiszteletét sugározzák a költemények, az őket kísérő fotók pedig konstruktivista és dadaista festményekre emlékeztetnek. Úgy nézzük a Hős utca élettelen részleteit, mintha egy galériában járnánk. Lám, ilyen is van, de nem érezzük az atmoszférát, nem látjuk az ott élő vagy éppen szedelőzködő emberek arcát. Az absztrakció, a stilizáltság ebben az esetben útját állja a mélyebb részvétnek.

Erdős Virág: Hősöm. Magvető Kiadó, Budapest, 2020.