A hattyús ember

Most eső esik, eláznak mind a hattyúk.
Minek is mondom? Meghaltál. Hagyjuk.

Valamikor, egyszer, régen
egy költő élt a Sétatéren,
az avarban pár régi lábnyom,
– nem látta senki, most sem látja –
a tó fölött egy ottfelejtett ének:
a hattyú-lét sikoltó krónikája,
olykor még hallható,
olykor még ott neszez,
nézi a park, a fa, az utca,
Szőcs Géza hol van? Ő sem ez!
Kié e sors? Nem az ő sorsa!
Jaj, nem ez!
Ezt mondja, ha bárkit lát, az utca
a park, a fa, a haldokló Szamos,
és érzéketlenül, ahogyan mindig
átcsörtet a hattyúéneken
egy villamos.

Cetate, 2003. augusztusa – SZG ötvenedik születésnapja (Fotó: Nemes Anna Borbála, forrás helyorseg.ma)