Időhal

gyöngysor
               

                 Édesanyámnak

ritka gyöngysort keresek,
páratlan szépségű
ajándékot képzeltem el,
amit bármikor viselhetsz,
mosogatáshoz is illik,
ünnepekhez és hétköznapokhoz,
nappalhoz és éjszakához
egyaránt való.
felfűzöm a gondolatokat
erre kora tavaszi délutánra, 
amikor először sétálok
idén sapka nélkül,
és nem vacog végre a fogam,
te biztos aggódnál, hogy megfázom,
nem örülnél a sapkátlanságomnak,
sem a lenge dérnek,
mi ki-be szaladgál
a sportfelsőm alatt,
meglebbenti a nadrág szárát.
Narancssárga az alkonyat
karéja az égen.
Sütkérezem egyre növekvő
délutánok fényében.
A születésre gondolok,
hogy életet adni
a legnagyobb alázat,
és hogy az öröm mögött
ott bujkál a félelem állandója.
Fűzöm a gyöngysort:
jázminillatú örömből,
levendulalila türelemből,
gránátalma derűből,
kakastaréjpiros ölelésből,
bíborvörös önzetlenségből,
türkízszínű rajongásból,
almazöld reményből,
nyársárga szeretetből,
hegyikék erőből
neked, születésnapodra.

Időhal
         

                   Nagyszüleimnek

A patakra vittük nyaranta a szőnyeget,
deszkára tettük, házi főzött szappannal
alaposan bedörzsöltük, kefével tisztára sikáltuk,
kiterítettük a vízre, majd összegöngyöltük,
kicsi szekérre pakoltuk a műanyagteknőt.
A ruhákat is patakban tisztáltuk,
a frissen mosott ingek az udvaron
száradtak, spárgára kötve.
Ötévesen azt gondoltam,
lepedőfehér a mennyország,
szárítókötélen táncolnak az angyalok,
az Istennek nagymamama-illata van.
Ma már mindenkinek van mosógépe,
a szőnyegeket a városba viszik tisztítani.
A civilizáció begyűrűzött a faluba,
a traktorok kiszorították a lovas szekereket,
a nyári estéken már nem hallani lódobogást.
A patak magányosan kanyarog a belső út mellett,
emlékezik a vidám gyereklábakra, az asszonyok
fürge kezére, a vízbe mosott keserűségre.
Ahogy a köveket simogatja a csobogás,
felugrik a habokból egy-egy időhal.

Otthon

 

Nagybátyámnak annak emlékére, hogy az első verset, József Attila Altatóját ő tanította meg könyv nélkül, s talán ezért lettem költő.
 

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, –
aludj el szépen, kis Balázs.
                        (József Attila: Altató)

A távolsághoz hozzánő az ember,
óriás lesz, magasba nyúlik a karja,
mint a fáknak. Az ég üveggolyóján
Isten szeme figyel.
Az éjszaka sötétje álmot lop szemére,
visszahozza a hegyeket, a hazát
a gótikus templomtoronnyal,
székely nyarakat és hópuha Karácsonyt.
A távolsághoz hozzánő az ember,
emléket emlékre halmoz,
gondolatai fotókat forgatnak,
és hazagondol, folyton haza,
ölelő karokra, gondtalan gyermekkorára.