Böszörményi Zoltán

Második el nem küldött levél Szőcs Gézának

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.
Ezerkilencszázkilencvenkettőben senki sem hitte,
hogy A vendégszerető avagy Szinbád Marienbadban
lesz az utolsó versköteted,
az igazi utolsóhoz kellett még laza huszonnyolc év utazás,
vergődés, rulettezés, amikor a lélegeztetőgép mögül
egy ismeretlen ismerős halkan a füledbe súgta:
„Rien ne va plus.”

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.

Csak ne lennének azok a fojtogató sasok,
és Hitchcock fekete madarai.
Kora délután van a versben,
messze még az éj – mondanád –,
éjszaka jönnek általában,
rámtörnek, mint a tüdővérzés,
mely olykor-olykor fölragyog
a hűtőszekrény ajtajában.

A hűtőszekrényben a tej java,
mellette egy-két verskézirat,
érzelmes történetek levonata,
vagy az a rég felejtett átirat,
és egy elkallódott emlék
az Elvesztett Emlékek Hivatalából.
Két hónappal azelőtt szerezted vissza,
úgy döntöttél, ha eddig senki sem kereste,
nem tartott rá igényt,
és fillérekért kiváltható,
a jégszekrény hűvösében elfér,
jól érzi majd magát.
Forró nyári éjszakákon
néha előveszed,
türelmes figyelemmel vizsgálgatod,
nézegeted, megpróbálod beilleszteni
a csillagok között felbukkanó emléksorba. 
Nem leszel ideges, nem neheztelsz rá,
ha kirí a többiek közül, az illata is idegen
– titkos illatverem –,
íze különös, fel sem ismered benne a fájó múltat,
sem a időtékozló jelent.

Jelen, jelentés, árgus szemek,
kankalinban rejtőzködő szerelem,
érzelmes morzejelek.

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.
A vasárnapra megbeszélt találkozóra –
az lett volna az utolsó –
mert mindig van egy nem tudatosult első,
és egy be nem teljesedett utolsó –
nem jöttél el,
a ház melletti téren árvalányhaj aranylott,
hollókabátot öltött a délelőtt,
a kertben télies türelemmel az ősz neszezett,
s te délben – szokásod ellenére –
visszafeküdtél egy bágyadt szendergésre.

Aztán eljön a másnap
ideje eljön a vetésnek
majd el az aratásnak
ám a termés a másé
a búcsú órája is eljön
de előbb az odaadásé
képkeretbe foglalt elmúlásé

Ne nyugtalankodj, lábujjhegyen jár a fény.

Az elmúlás élmény,
a mindenség nagykabátja.

Aztán jött még három eszméletlen vasárnap.

 

---

Farkas Wellmann Endre

Mögöttes csendek

Szőcs Géza emlék
-ének

I.

Ahogy elfogynak a legendák,
kihalnak a mitikus terek.
Magukba roskadnak az istenképek,
és porba hullnak az istenek.
Romlandó, puha hús már az égbolt.
Különös lények a holtak.
Ez a világ, jaj, nem az én világom,
keresem, aki voltam,
keresem, nem találom.
Nem tudom, mivé kellett volna lennem,
de írjátok meg majd, ha felismertek engem:
mert ez a világ nem az én világom.
Mondom, különös lények a voltak.

II.

Ahogyan elhalad az élet,
fényűző, kegyetlen mesékkel,
tűpontos balladákkal,
szirénekkel és tengerkékkel
és hattyúk jajszavával,
úgy hozza el a posta,
a gyorsposta meg a lassú posta
a tágra nyílt halált,
s ha elbújna az ember,
a Fennvaló, ő mindig,
ahol van, odalát.
Mint üres ház, olyan volt az élet,
benne a lélek örök alvajáró
a térben, mit a végtelennel mértek,
a végén csak a csend marad a zárszó.

Lesütött szemmel áll az Isten,
valamit emleget,
valamit magyaráz:
– nem így akartam, Géza,
ez nem is az a hely,
nem is az a ház,
nem is az az élet,
s ez a halál sem az,
ez a temetés sem!
Hisz látod, itt van minden,
és látod, semmi sincsen.

III.

A halál -
lomány rosszkedvű.
Ahogyan írtad,
és a mély vizekben
most folyton hangzavar van;
de hangod vibrál még
e fojtott hangzavarban,
és távolodva, most éppen elmenőben
meggyúl a tengervíz a sirálybőr cipődben.

---

Varga Melinda

Vadludak, Vadkacsák

„Ha bálnák volnánk, delfinek,
nem tudná soha senki meg,
hogy hol kószálunk, kedvesem,
szabadon, sósan, nedvesen...”

                  (Szőcs Géza: Részletek egy operalibrettóból. I. A zongora)

 

Vadlúd: tengerfenéken van az otthonom,
mérföldeket úszom utánad, hogy megtaláljalak.
A tikkasztó nyár tintája befesti virággal a rétet,
szöcskék fészkelnek puha szárnyam alatt,
rád gondolok és az első éjszakánkra.
Vadkacsa: korallvirág csipkézi tengerem,
csak úszni, úszni az örök vízen,
tengert álmodni a folyók helyébe,
mert tengerzöldes a te szemed.
Vadlúd: hallod, hogy hullámzik,
érzed a só illatát a bőrödön?
Vadkacsa: a delfinek és bálnák olykor kijönnek
a partra, ilyenkor Vadkacsákká és Vadludakká
változnak, ha megunják az úszást,
elköltöznek a levegőégbe egy felhőpanelba.
Vadlúd: és boldogan csapkodnak
szárnyaikkal, kikötnek egy budai fürdő partján,
akár most mi.
Vadkacsa: Látod, a fürdőmester bezárta az uszodát.
Hazamentek a hangoskodó emberek.
Mienk az egész éjszaka,
csak reggel hatkor jönnek a fürdővendégek.
Vadkacsa: kék színe van a vágynak,
kékbe borulnak a tárgyak,
szállunk, csak szállunk,
az örömig meg nem állunk,
tollunk az éggel egybeforr,
testünk feloldódik a csillagokban,
szerelmünk ma korallvirág.
Vadlúd: a madarak és az állatok szabadok,
szemben az emberrel, aki alkalmazkodik
és megalkuszik, fejet hajt a körülményeknek.
Vadkacsa: az éjszakák és a vizek urai,
ülnek a parton, és nincs gondjuk, csak a szerelemre.
Vadkacsa: és sose lesznek éhesek, mint mi most fürdés után.
Vadlúd: távol áll tőlük a politika és az acsarkodás,
a költészet sejlik fel narancs talpuk nyomán.
Vadkacsa: és ha verset írnak, csak a szerelemről,
de inkább nem írnak, összebújnak egymással helyette.
Vadlúd: az unatkozó olvasóval
bekövetkezik az irodalom halála,
ezt a Vadkacsák és a Vadludak tudják,
keresnek olyan partot maguknak,
ahol a költők érdekesek, és nem ölik egymást.

---

Lázár Balázs

Itt és ott          

Szőcs Géza halálára

 

„nem lenni is csak egy alakja annak,
 amit, bár nincs, úgy neveznek, lenni.”

                                                     (Szőcs Géza)

Néhány szónál többet nem váltottunk soha,
de jókat tudtunk hallgatni együtt,
s amiről a zajban azt gondoltuk, más,
felfénylett a csendben: mégiscsak egy ügy.
Most, hogy világvagány létedre
ágy és párnák közül szöktél el
rejtőzni atomnyi végtelenbe,
hiányodban is megannyi közös
pillanatokká hasadnak többszörösök.
S míg itt lent kijárási, repülési tilalom,
ott a „H terminálon” rekordot dönt a forgalom.
Itt most minden fontos s őrülten lényegtelen,
ott a semmi minden, s a minden semmi sem. 
Ott fönt fut a föld, és lent pihen az ég,
itt még hosszan parázslik, ami már nem ég.
Örök álmodban, „elcsitult területek” fölött
kiterjesztett, mozdulatlan szárnnyal
egy elképzelt, fehér madár köröz.

---

Sohár Pál

Hópelyhek

                 

               In memoriam Szőcs Géza

Parányi hópelyhek kerülgetik szakállát,
ellepi a fehér hó a fülét is,
és szavai hópelyhekbe fagynak,
szállnak tovább,
átrepülnek a kettőspont között,
majd tovaszállnak egy másik könyvbe,
kérdőjelek kampójára ringatózni.

Onnan nézvést egy verseskötet óvóhelynek tűnhet,
biztonságosnak, akár egy könyvtár.

A hópelyhek kérik, hogy árulja el
az Igazságot,
felveszi a szigorú, fekete keretű szemüvegét,
és megvizsgálja a kérdést két ujjbegye között tartva,
mint egy gyémántkövet.

A hópelyhek róla suttognak selymes hangon,
mielőtt kiráznák őt a Mindenségbe.

---

Viola Szandra

Hazatérés ősszel

                   

        In memoriam Szőcs Géza

Színrebbenés,
tűzillat,
hangtáj.
Harangtorony
árnyéka simul az utakra,
otthonosan közrefognak,
akár ölelő karok
mélyén a vénák
sötétlenek, lüktetnek
talpad alatt,
ha levennéd cipődet,
éreznéd.

*

Finom csipkederű az arcon
és fényvakolat a falon,
keréknyomok a hóban,
párhuzamosan
a kondenzcsíkokkal,
hal repül a vízben,
és galamb úszik az égen,
láthatatlan fonálon
vezetik egymást,
nem meglepő, hiszen
a csillagok gyökere is
itt lenn, a földön van.

*

Ősz van, repülnek
levelek, madarak,
szállnak a színek
fehérre szomorítva
a tavalyt őrző tájat,
még csak fehérre,
de holnap fekete
tél lesz, ha majd
az éjszaka
sötétebbre nyílik,
és nem jönnek le immár,
akik felrepülnek,
a Göncölszekér ma
halottaskocsi.

---

Balázs Imre József

Kilátótorony-körülírások

 

Szőcs Géza emlékére

(áttörés)
egy alagút indul földszinti lakásom könyvespolca alatt,
kanyarulatai mindig meglepnek
falából növények nőnek, ezüstzuzmók, nyírfák, gránátalma­-tenyészetek igazítnak el, hogy jártam-e már erre
egy alagút halad a város alatt, pár repedésén át a napra lehet
nézni, de a kilátótornyot felhő takarja
legszebb, mikor vízből van az alagútfal, így vezet át a szamos túlpartjára, falainak tátogó halak ütköznek, alábukó sirályok köröznek kecsesen, a víz alatt is repülő hattyúk siklanak

(gyorsbillentyű)
nem ismerem a titkos kombinációt, amellyel a legrégibb szavak hívhatók le a billentyűfelhőből
de van egy gyorsjárat, amely a könyvközépig vezet
gyorsított filmen keringek napok holdak körül
gyorsított eljárással beszélgetünk, mikor elítélnek más-más idősíkokban
egy forrás tekintetében tükröződik, amit sétálni, forogni, megélni, csobogni volna jó

(küzdelem)
micsoda küzdelmek lapultak titkos füzeteidben
micsoda korallfelhők függönyözték el a fellegvárat
micsoda kedv, micsoda sebesség vitt nyári zivatarként
micsoda szárnysuhogás-emlék keringett utánad

(változatlan)
az emlékutcán balra fordulva, a sarkon asztal vár rég megterítve
ott ül rilke is, és levelet ír épp egy temesvári költőnek
onnan láthatók az ismeretlenek, kik képekkel terítik be kolozs­vár utcáit
őselemek forrnak ott, melyekből túlságosan könnyű megszületni
s mesék is, melyekből opál verssorok világítanak
nincs változás, a marsjárók űrcsizmái recések továbbra is
fontos, hogy a léptek biztosak legyenek, ha más bolygókig vezetnek a lidércek

---

László Noémi

Foszlós fehér kenyér

---

Hodossy Gyula

Időutazás a szélnek eresztett bábuval

 

„…repülnél, ha engedne a föld,
elsüllyednél, ha nem emelne ezer madár…”

(Szőcs Géza)

 

Sodronyból font sálat örököltem, meg inget, gatyát, mellényt.
Tekintélyes strázsa lettem, de hogy szálljon így az ember.
A bábut meg szélnek eresztik,
hogy magával vigye a gyermekkor héjasörényeit,
a cinóber sapkát, az igazi vörösréz gombokat.

Mi meg felmentünk a Fellegvárra, Te a manó-nagykövettel,
én a tankok lánctalpai alól kicsapódó kövek hátán,
születésem előtt meghalt nagyapámmal.
A mélyben fákat láttunk, meg a Dunát,
benned kőgörgeteg, bennem a gémeskút mélye,
valami rettenetes fog történni a múltban,
valami megmagyarázhatatlan, ott,
ahol csősz szí vénséges csutorát, az időtlenségben,
a naivan cinikus isten-lucifer keverte légörvényben.
Repülünk, átbucskázunk néhány bolygón,
a csillagászok szája elnyílik, nem láttak még ilyen csodát,
majd beolvadunk a pipacs szirmába, hogy a szél ringasson,
letépjen, s fekete földben vesse meg puha ágyunk.

Tavasszal búzatelefonon mindenkit felhívunk, verset közlünk.
A semmiről szólnak, a valamiről,
a szél hátán szél örökkévalóságáról, a kikeletről, türelemről,
a szeretetről – a szélnek eresztett bábu megleléséről.

Te mentél át a vízen?
Nem, Te voltál az, kedves barátom.

---

Jenei Gyula

Indiánok, házmesterek

 

„Az indiánok nem hagynak cserben minket.
Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.”

                                                      (Szőcs Géza)

milyen lehet házmesternek lenni egy országban,
ahol a házmester besúgót jelent, s a nyilvánosság
kisebb-nagyobb buborékjaiban, a politikai indulatok
erővonalai mentén valós és virtuális fórumokon zajlik
a házmesterezés? értelmiségiek, publicisták, írók,
kommentelők divatos metaforája ez a szó. (némelyikük
el is magyarázza, hogy a nyilas és a kommunista
időkben a többlakásos épületek, bérházak felügyelőinek,
gondnokainak egy része rendőrségi besúgó volt.)
hasonló érzés lehet cigánynak, buzinak,
vidékinek lenni, amikor sértő, lekicsinylő szándékkal
cigányoznak, buziznak, vidéki bunkóznak;
csak a házmesterek nem kérik ki maguknak, hogy
házmesterezik őket, mert talán nem is gondolnak
bele, vagy messzi laknak egymástól, nem járnak
közös kocsmába, nincs szakszervezetük,
pártjuk, szóval eszükbe sem jut kikérni. és
másoknak sem jut eszébe megszólalni a nevükben.

de mit jelent besúgónak lenni? pénzért, félelemből
vagy meggyőződésből elárulni a másikat? elárulni
az apádat, a pajtásodat, a szerelmedet, egy közösséget,
amihez tartozol? egy országot, egy nemzetet? vagy
az már kisúgás? kiárulás? (milyen lehet jelentéseket
körmölni írótársaidról, mert megzsarolt a hatalom, és
félni a lebukástól, italba, önkínzásba menekülni;
s milyen lehet, hogy amikor már éppen nem is
gondolnád, fölényesen, féltékenységből,
kiteregetik az ügynökaktádat, s leházmestereznek?)
milyen lehet kibeszélni rád bízott titkokat, vagy csak
megosztani másokkal, amit hallottál, tapasztaltál
családban, lépcsőházban, baráti körben,
munkahelyen? mi a különbség a pletyka, a besúgás
és az árulás között?

ha a tanár téged büntetne egy betört ablak miatt,
amit véletlenül vagy készakarva az osztálytársad
rúgott be labdával, és a srác pár lépésről szemléli
a fejleményeket, akkor kivárod a pofont, vagy inkább
bevallod az igazat? (vagy hisznek neked, vagy nem.)
és ha árulkodsz, akkor júdás vagy?

és mit teszel, ha megtudod, hogy az egyik barátod
gyilkosságra készül, merényletre? elhallgatod
az információt, vagy jelented? s ha a tanár, az edző,
a szomszéd, a munkahelyi főnök megalázza
a tanítványait, a beosztottjait? ha megalázza
a tanítványaidat, a családtagjaidat, a munkatársaidat,
az ismerőseidet, vagy ha valaki úgy érinti meg, ha
úgy szereti őket, hogy az már tolakodás? ha üveggolyót,
gyárakat, országot, lelkeket einstandolnak akár a tieid,
akkor mit teszel?

egy cselekedetet persze vélelmezni is lehet, félreérteni,
és csupa kisbetűvel írni be a gittegyleti jegyzőkönyvbe,
hogy nemecsek ernő áruló. egy cselekedetet,
egy véleményt, egy titkot nemcsak elárulni lehet,
hanem ráhazudni a másikra: félreértésből, unalomból,
butaságból, érdekből, rosszindulatból.

és van-e megbánás, megbocsátás? júdásban vagy
gerébben nem magunkat utáljuk? és hiába, hogy
a vörösingesek sikertelenül ostromolják a grundot,
nemecsek meghal akkor is, és az élet megy tovább, és
a telkeket beépíti a pénz, és csak tompa fájdalom marad
az ifjúság.
annyira jó hinni mégis, ha nem is igaz, hogy létezhet
becsület, bajtársiasság, árulásmentes élet, és az indiánok
nem hagynak cserben minket. amikor kisgyerek voltam,
indián szerettem volna lenni. nem valóságosan
távoli, mint a rezervátumokban, hanem amilyen
a könyvekben, a filmeken, olyan. bár az indiánok
között sem mindenki hős és bölcs, vagy éppen
jóindulatú, mert az ellenséges törzsek harcosai
inkább gonoszak és vérszomjasak. gyávák! na jó,
annyira azért nem, vagy legalábbis nem mindegyik,
hiszen akkor nem lennének méltó ellenfeleik
a főszereplőnek (nekünk). ha viszont elfogadjuk, hogy
az indiánok sokfélék, akkor könnyű belátnunk,
hogy a házmesterek is lehetnek azok.

ha tudták volna, mi is lesz segesvárnál, ha tudnánk,
hogy ott bizony beszorulunk a kukoricásba vagy a liftbe,
s néhány indiánon kívül, legalábbis magunkban
igazán ezt gondoljuk, néhány indiánon kívül, aki
a bering szoroson vagy akármilyen szoroson, meg
szibérián át segítségünkre jön majd, az indiánokon kívül
kik nem hagynak cserben minket? a házmesterek
vagy akik elképesztő erkölcsi magaslatról ítélnek meg
házmestereket, eleveneket és holtakat?