Talán ünneprontó a kezdő mondatom, de legalább őszinte (s a mai világban ez is valami): minél öregebb korba lép az ember, annál kevesebb örömmel, ám egyre több aggodalommal és szomorúsággal tekint a karácsony irányába. Na persze, csak akkor, ha afféle hétköznapi hívő, kinek lelkében együtt él a mindennapok mélysége és magassága; s akiben az évek múltán egyre több a csalatkozás reményben, szeretetben.

Lapozgatom a könyvet, elégiák lassú sodrásában lebegek, visz magával a méltóságteljesen áramló hullámverés; a gondolkodás ideje ez, csöndes, magányos óra. De miért is lenne csöndes? – torpanok meg a gondolat előtt. És miért gondolom magányosnak? Az utóbbi semmiképp sem lehet, hiszen már a borítón is azt olvashatjuk: Veletek egyedül. Ha egyedül is, mindenképp veletek. Értetek. S hogyan lenne csöndes, hiszen kihallani – mint távoli, elfojtott kiáltást – a szerző, Hodossy Gyula fájdalmát.

A Felvidéken, a Csallóköz fővárosának tartott Dunaszerdahelyen, a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ és a Vámbéry Polgári Társulás közös szervezésében került sor a közelmúltban Hodossy Gyula Veletek egyedül című verseskötetének bemutatójára.

„fölemelte szemét: látta nagy meredek varjú viszi fenn

mint saját koporsóját fekete testét tudta

felrepül ő is s ezt gondolta magában:

tájfun sátra takar majd el megőrli testem –

ám tegye: mégis a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is

AZUTÁN is”
(Szőcs Géza: De a szó a szó)