Evilági szimmetria

Kisgyermekként betlehemet
rajzoltam egy gyalult fára.
Faforgácsok közepette
készült Krisztus keresztfája.

Jászol-meleg testecskében
sóhajtott néha az Isten.
Fa-parazsas éjjel láttam:
eljött hozzám fehér ingben.

Máriának mellén alszik,
álmodik a csillagfényben.
Istállóban angyal köröz:
szalmaszálak ünneplőben.

Tömjén szagú virradatkor,
anyja méhe kicsiny alma.
Hitem felkorbácsolóban,
sebzik sebe, szent fájdalma.

Mert jászolban s sziklasírban
ugyanaz az Istenfia,
fekszik gyolcsba betakarva,
evilági szimmetria.

Mennyországnak kapujában
rózsabokor virít éppen,
illatösvény vezet oda,
hol megnyugszik lelkem szépen.

Akkor már nem számít, hogy a
fenyő megszúr-e, vagy mégsem…
koldustenyér magányában
elszunnyad a hitem?  – kétlem.

Betlehemesedik szívem:
egy Gyermek van születőben.
Anyám vállán bíbor kendő,
izgalom ül mindkettőnkben.

Csordul szívünkben az öröm,
megszületett a Megváltó.
Golgotai kereszt rajta,
így lesz hozzánk közelálló.

S amikor a hajnal feljön,
kisimul a ráncos égbolt.
Homlokunkon ott lesz a jel:
töviskoronánkon vérfolt.