Bálint-napi versdialógusok

2022. február. 13. - 21:00

Walt Withman

Ének magamról

(Részlet)

Öregeké is vagyok, fiataloké is, bolondoké éppúgy, mint bölcseké,
Mással nem törődő, mindig mással törődő,
Anyai éppúgy mint atyai, gyermek éppúgy mint férfi,
Telítve durva anyaggal és telítve finom anyaggal,
Sok nemzet egyikéből egy, a legkisebbé és a legnagyobbé egyaránt,
Déli éppúgy mint északi, egykedvű és nemtörődöm ültetvényesként lakom lenn az Oconeenál,
Kereskedésre hajlamos, magam esze szerint élő yankee, ízületeim a földkerekség legfürgébb és legizmosabb ízületei,
Kentuckyi, aki Elkhorn völgyét járom szarvasbőrharisnyában, louisianai vagy georgiai,
Révész tavakon vagy öblökön vagy partok mentén, Hoosier, Badger, Buck-eye;
Otthon kanadai hócipőkben, vagy fenn az ősbozótban, vagy az újfundlandi halászok közt,
Otthon a jégtörő hajókon vitorlázva és kormányozva a többiekkel,
Otthon Vermont dombjain vagy Maine erdőiben, vagy a texasi putrikban,
Társa kaliforniaiaknak, társa szabad északnyugatiaknak (ezeknek nagy idomait szeretem),
Társa tutajosoknak és szénhordóknak, társa mindenkinek, aki kezet fog és inni-enni invitál,
A legegyügyűbbek tanulótársa, a legbölcsebbek oktatója,
Kezdő növendék, aki milliárd évszak tudását ismeri,
Minden színű és rendű vagyok én, minden rangú és vallású,
Farmer, gépész, művész, úr, tengerész, quaker,
Fogoly, selyemfiú, békebontó, ügyvéd, orvos, pap.
Önnön sokféleségemnek nem állhatok ellent,
Belélegzem a levegőt, de eleget hagyok magam után,
És nem vagyok felfuvalkodott és helyemen vagyok.
(A moly és az ikrák helyükön vannak,
A fényes nap, melyet látok és a sötét napok, miket nem látok, helyükön vannak,
A megfogható helyén van és a megfoghatatlan is helyén van).

Böszörményi Zoltán

Csak kezek és lábak és fejek…

Whitman-verset fordítok. Nem megy a munka.
Abbahagyom, újrakezdem, a jelentések
küszöbén téblábolok. Átcsusszan figyelmem.
Rád gondolok, arra, mit ígértél a múltkor,
becserkészel valakit, (...ruhátlan és csupasz
akarok lenni, epedek utána, hogy megérintsen.)
és hármasban szeretkezünk. Kigombolom
blúzodat, ráérősen, kicsit remegő kézzel,
tenyerembe szabadul melled, szád ráforr
a másik nő ajkára, lassú mozdulatokkal
ketten vetkőztetjük, feloldódunk egymás
csókjaiban, (S amit én elfogadok,
te is elfogadod majd, mert minden atom, mely enyém,
éppúgy a tiéd is.) átöleljük egymást,
karjaiban elringat bennünket a félhomály,
szeszély és szenvedély perzsel, fülünkben a láz dobol,
hegyek magasodnak, s a körülöttük
guggoló dombokon kitárt ölek pázsitja
némán elterül. Csak kezek, és lábak, és fejek,
vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel,
az éj tintáját oldjuk fel nyálunk tengerében,
(...visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások,
szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige)
bordák rácsain a bőr, lombárd brokát feszül,
a pőreség fehér foltjai villannak fel,
a sóhajok felett árkádok magasodnak,
a nesztelen omladékain csók pihen.
Három forró test zihál az érintések lombja alatt.

* A zárójeles részek idézetek Walt Whitman Ének magamról című költeményéből, fordította Gáspár Endre

Magyar Eszter Csenge

Szembeszél

Sarokban heverő szavainkat elüldözi a félhomály.
Ember nagyságú szellemek maradunk.
Csak kezek, és lábak, és fejek, vagy már annyi se.
Ereszcsatornába kapaszkodó ujjak lenyomatai,
elsüllyedt jéghalászok a világ szemében.
Léket vájok az időbe, hogy vérző tenyérrel
úszhassak le a mélyre sodródott messzeségbe,
másnap meggyűlölhessem a halszagot,
és az asztal szálkáit a kezembe fúrhassam.
Öklömmel püfölöm a párnába redőződő álmokat,
nedves tenyered körvonala rajtam
tovatűnő párává lesz.
A halottak arcán ma verítéket találsz,
lekaparod a vakolat szétfoszló ráncait,
majd borfoltokat szemetelsz ujjaim köré.
Meg kell dolgozni a fájdalomért a másvilágon is,
ahol maroknyi képzeleted eladod,
tüskés hátad egyenesen tartod,
újranöveszted magadon kívül
a pirulák mellékhatásait.
Addig is kell egy kis előhangolás:
altatódal szól belső szerveidből,
éhes vagy, és már csak arra tudsz gondolni,
mi lesz legközelebb.
Továbbsuhansz a sugárutakon,
ajkadba fényt harap az eső,
itt a lehetőség
betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,
ám te csak taposod a tikkelő város utcaköveit,
a falak nyugtalan bendője egyre tágul,
összegabalyodott arcunk pókfonálból,
ma éjjel az angyalokat is lefizetem,
szárnyak helyett a gravitációval kössék össze minden kezdetem,
rajzolják szabadságomat a hátam közepére,
ez a kívánságom, de mit sem ér,
képzeletem ezen a ponton elvetél,
egy épphogy beazonosítható tárgyi emlék vagyok.
Vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel,
zongoráznak a felkavarodott levelek között sistergő végzeten.
A lakásodra nélküled
már csak törvénytelen behatolóként jöhetek,
elmém szelencéje még tárva-nyitva,
párnádba ivódik a savanyú füst,
álmodban egy beragadt kilincset rángatsz,
majd felriadsz,
megkarcolt bakelitarcodban altatódal.

* a dőlt betűs sorok Böszörményi Zoltán Csak kezek és lábak és fejek... című verséből vendégszövegek

Varga Melinda

a nő imája

lampionvirágok,
kínai szellőrózsák,
borzas púpliliomok
színezik ki az egyre
táguló idő kifestősét,
minden nappal
arasznyival kisebb
lesz a folyó,
míg teljesen ki nem szárad,
és nem sétálhatok át
hozzád rajta,
hogy áfonyamelleimet
tenyeredben tartsd,
s a szerelem cukornádját
bőrömön elültesd.

Lakatos-Fleisz Katalin

Kiégett, megvakult

Kiégett napraforgók között,
füstölgő egek alatt,
megvakult fák árnyékában,
hulla estében, ahol a nap szemét
nem zárja le szemem,
helyette vörös bádoglemezek
csikorognak,
barázdás utak mentén a
finomra szitált port
felkapja, majd odacsapja a szél,
a kivájt árkok
elvadult bozótjaiba lépve
romlott nyirok-vér
folyik ruhámról,
a skarlátlázas bokrok
betegségből érlelt
piros bogyóversükkel kérkednek,
himlőfoltokkal tarkított
levélágyon ülök a földön, és
Rád gondolok.

Kopriva Nikolett

A befagyott tengernél

A befagyott tenger fölött köd morajlik,
ha belenyúlok, a véletlenben vagyok,
ahol eltévednek a madarak,
nem látom, hova lépek,
folyton elhagyok valamit a zsebemből,
félrebeszélek.

Te egy másik országban ugyanitt állsz,
az elveszett madarakat keresed,
reszkető hínárt a jég alatt.
Ha fújna a szél, arcomba vágná
az ottani zajok visszhangját,
a szétszakadt mondatokat –
rám hagytad mindet, mint az eltűnt
utolsó árnyékát a víztükrön.
Véletlenül mégis
elkanyarodik a szél.

Vasszagú csönd.
Állok,
te egy másik országban ugyanitt.
Kettétört látóhatár.

Lőrincz P. Gabriella

Végtelen

Mit sírjak azon,
Ami másnak okoz gondot?
Nem, nem vagyok önző,
De szeretem magam.
És téged is szeretlek,
Erre gondolok, amikor este van.
Erre, ha sussan a diófa lombja,
a meghajlott eperfa
Gyümölcsét eszem.
Keserű a számban az összes íz,
És nézd, a gyümölcstől lila a kezem.
Mit sírsz a más baján,
Azt hiszed, jobb leszel?
Hozz inkább fát a tűzre, ha tél van.
És levetkezem, ha levetkezel.
A hónapok évekké zsugorodnak
Mit bánom én, hogy ősz vagy,
S ráncosodsz.
Úgy bújok hozzád minden éjjel,
Hogy elhiszem, holnap meghalok.

Iancu Laura

A hídon

A hídon foltokban látok. Nem
kaptam engedélyt az átkeléshez.
Hív a Duna, nem nézek le, nem
állok sellő szeretőnek.
Ideköt a sár. Idehúz az éjszaka,
a fáim, az öreg diófa! Vár. Vár
az altatómra. Miattad lombosodik,
szép emberarca lesz: szép arcod
óriásplakátja. Előlem
el nem rejtőzhetsz.

Pethő Lorand

Mondom magamban

Tenyérnyi leveleken fekszem,
szívem belefér a napba,
szétszórt emlékeim között
turkál a szél, felkavarja.

A Kaiser-Josef-Platzon téptem át magam,
csapzott árnyam futott előlem
kebabtól ragacsos padon,
gesztenyeillattól ropogó télben,

s reméltem, ezen a télen meghalok,
de reményem elsüllyedt a hóba,
napokig kínoztam magam
Tatrateával, altatókkal.

Ahogy ültem egy kidobott fotelben,
éreztem hátamon a szárnyakat,
húzták a testemet egyre lejjebb,
újratöltöttem a poharat, hogy ellenálljak.

Majd elaludtam,
a kígyóasszony vetkezni kezdett,
úgy borultam rá,
mint kit összevertek,
némán feküdt alattam,
csak néztük egymást,
mintha mást keresnénk.

Én nyugatra mentem, ők délre szálltak,
én nyugatra mentem, ők délre szálltak –
mondom magamban.

A Kaiser-Josef-Platzon gesztenyeillat,
tenyérnyi leveleken fekszem,
szívem belefér a napba.

Szeder Réka

Egyetlen réteg

Folyamatosan kaparom le,
a foszlányokat elfújja a szél,
már nem hozzám tartoznak.

Két réteg eltávolítása között
az óceánok aljáig merülök,
befagyasztom őket,
bejárom az esőerdőket,
reliktumokat égetek.

Nem gondatlanság,
előre megfontolt kísérlet.
Talán egyszer benne maradok
egyetlen rétegemmel.

F. Tóth Gergely

Csöndben lopódzva hozzád

Ha árnyékba boríthatna a Badacsony,
nem így állnék itt.
Így, fintorral, hogy mindenki lát.
Mert kivételez velem a sötét.
Ott utánad nyúlok, és tigrisként
húzódsz össze az ágyon.
Mindannyiunk ágyán,
hol találkozik fény és sötét,
a fa vonalat húz, amit csak követni kell,
mint gyermek az illatot vasárnap délben.
Vagy mint én a hajnalod.

Lakinger Tibor

A búra alatt

Riasztás volt
a kontrollszobában.
Kiégtek bennem a csillagok.
Már nem mondod,
hogy az a dolgunk,
tegyük szebbé a világot.
Saját képemre alkotott
istennő vagy,
döntesz felettem.
Nem ítéllek el,
De fel sem mentelek.
Fogd!
Vidd messzire a valóságot!
Szinte mindent
meg tudok változtatni,
de az emberi természetet nem.
Óvnom kell az utópiád.
Az univerzum észre sem fogja venni,
hogy az egész délibáb.