Minden egy őszi verssel kezdődött, amelyet ötödikes korában írt. A gimnázium első évében a Halálnapló című prózaciklusával az Irodalmi Jelenben debütált, és több mint húszezer olvasóval hosszú ideig a rovat legolvasottabb tartalma az övé volt, azóta lapunk állandó szerzője és számos más rangos folyóirat is rendszeresen közli írásait. 2021 decemberében Papírcsillag címmel jelent az első kötete, amelyet Hargita Megye Tanácsa-emlékéremmel tüntettek ki – Ilyés Krisztinkát kérdeztük, aki a mentorprogramunk idején Veress Gerzson költészetével és alkotói életútjával foglalkozik.

– Gyerekkorod óta írsz, erre szokták azt mondani, hogy „őstehetség”. Keszthelyen születtél, de Alfaluban nevelkedtél, és itt fedeztek fel mint költőt. Az első impulzusok Farkas Wellmann Endre irodalomóráihoz kötődnek, aki akkoriban Alfaluban magyart tanított.

Hogy is volt ez, mondd el, kérlek az olvasók kedvéért az első vers megszületésének a körülményeit!

– Keszthelyről kétéves koromban hazaköltöztünk, két évet a nagyszüleimnél laktunk Gyergyócsomafalván, majd négyévesen költöztem a jelenlegi lakóhelyemre, Gyergyóalfaluba. Ott ismerkedtem meg Farkas Wellmann Endrével, aki a magyartanárom mellett az osztályfőnököm is volt. Költő létére, nem meglepő módon, kíváncsi volt, hogy valamilyen formában érdeklődünk-e a költészet iránt. A legelső házi feladatával ezt akarta kideríteni, megkért, írjunk egy őszről szóló verset. Számomra ez kihívást jelentett, addig sosem írtam verset. Másnap Endre mindenkit meghallgatott, én voltam az utolsó. Egyetlen kérdést tett fel nekem, azt akarta megtudni, hogy ki segített a versírásban. Mindez gyerekfejjel ijesztőnek hatott, de a válasz természetesen az volt, hogy egyedül írtam. A következő pillanat még rémisztőbb volt, kaptam egy piros pontot, és azóta ő a második keresztapukám, tőle kaptam a Krisztinka nevet.

– Megvan még az a versed, meg tudnád mutatni?

– Ezt a verset sosem írtam ki másik füzetbe, a többi vers közé. Úgy érzem, ez a történet is csak akkor marad meg a saját valójában, ha az Ősz című versem a benne lévő kerttel és gyümölcsökkel abban az útindító magyar füzetben marad.

– Az általános iskolai éveidet meghatározta a Faludyfeszt – később Kimenő néven futott –, amely egy összművészeti diákfesztivál volt Bonczidai Éva és Farkas Wellmann Endre szervezésében. A többnapos rendezvényre kortárs költőket, írókat hívtak meg, színházi előadások, koncertek, interaktív műhelymunkák tarkították a programot.

Milyen meghatározó élményekről tudnál ebből az időszakról beszámolni?

– Abban az időben – és talán ma is így lenne, ha megszervezésre kerülne – az év legkülönlegesebb eseménye volt a húsvét és karácsony között. Számomra akkor nyílt meg a világ igazán – nemcsak élőben láthattam kulturális körökben mozgó embereket, hanem dolgozhattam is velük. Az irodalmi műhelymunkákon László Noémitől is rengeteget tanulhattam. Nagyon szerettem azt a nyüzsgést, ahogy a plakátolástól kezdve a hajnalokig tartó szórakozáson át a színházi és az irodalmi eseményekig én is részese lehettem – de nemcsak mint néző s hallgató, hanem a teljes díszlet, a színpad mögötti és a rajta lévő munka is én, illetve mi voltunk. Ez a pár napos rendezvény sok mindenre megtanított, és ezért rettentően hálás vagyok Endrének és Évának.

– A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végezted el. Lehetnél most tanítónő a gimis végzettséged okán. Miért vonzott a pedagógiai pálya? Később a BBTE bölcsészkara következett, magyar szak, ami szintén arra utal, hogy nem áll távol tőled a tanári, pedagógusi pálya.

– Kicsi korom óta azt hajtogatom, hogy tanárnő szeretnék lenni. Persze az utóbbi időben kissé más fordulatot vett, de még nem teljesen vetettem el az ötletet. Iskolás koromtól kezdve mindig azon tanakodtam, hogyan tudok segíteni a diáktársaimnak abban, hogy fejlődjenek/fejlődjünk. Az öt évvel fiatalabb húgomat is én tanítottam meg számolni és olvasni, úgy ment első osztályba, hogy ezeket már mind tudta. Az udvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Líceum sok mindent megmutatott, ami ehhez a hivatáshoz szükséges; az elmélet mellett sikerült gyakorlatra is szert tennem. Sajnos az énektudásom nem megfelelő, ezért sem folytattam ezen a szakon a felsőfokú tanulmányaimat. A BBTE Bölcsészettudományi Karán viszont nem volt kérdés, hogy a peda modult is felveszem, így magyartanárnőként még van esélyem tanítani. De ez jelenleg még várat magára.

– Kanyarodjunk vissza a gimis évekhez! Kilencedikes voltál, amikor Endre elküldte nekünk a Halálnapló című prózakéziratodat. Aztán ez lett az év és hosszú ideig a Debüt rovat legolvasottabb tartalma, több mint 20 000 olvasót számlált a publikáció. Hogy élted meg a sikert?

– Általános iskolában Endréék rendszeresen irodalmi kört tartottak, amelyeken én is részt vettem. A heti kötelező feladatokon túl saját ihletésű írásokat is vihettünk; a Halálnapló első része akkor született, emlékszem, amikor felolvastam, Endre felesége, Éva oda jött hozzám, és megölelt. Akkor még nem tudtam, hogy ez az érzés számokban is tükröződni fog. Meglepő és ijesztő is volt; nem éreztem a súlyát. Nem is az olvasók száma volt a rendkívüli, hanem hogy közülük nagyon sokan megkerestek, és érdeklődtek a történet iránt. Számomra ez adta a valódi megerősítést.

– Mi tántorított el a prózaírástól? Utána csak verseket közöltél, prózát nem írtál egyáltalán.

– A prózákat az irodalmi körön folyó munka tartotta egyensúlyban. A versírás viszont teljesen önálló módon jött; középiskolában már nem is volt lehetőségem annyit Endréék körében mozogni, de a verseimet mindig elküldtem nekik. Azt mondták, ezt nem szabad feladni, ez megy nekem a legjobban. A költészet tényleg más. A prózáim hangulata is a költészet felé húz.

– Nemrég úgy döntöttél, folytatni fogod a prózaírást. A mentorprogram alatt megismerhetjük a prózafüzér egyik újabb darabját, és nagyon úgy tűnik, hogy egy kötetté áll össze ez a történet. Mit árulsz el erről?

– Mostanság nagy vágyat érzek arra, befejezzem ezt a novella-ciklust. A verseim nem állnak távol a ciklus témájától, csak a megírás módját lehet teljesen elkülöníteni. Fejben már elterveztem az egész koncepciót, de az írás lényege valójában nem tervszerűsíthető; ha elragad magával, átveszi az irányítást, és a végén ő jön ki győztesen, ami persze nem baj.

– Friss elsőkötetes szerző vagy, Papírcsillag címmel jelent meg a debütkönyved az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában 2021 decemberében. Ha egy szóval kéne összefoglalnom a kötetet, akkor a gyermekrajz lenne a legtalálóbb szó. Van is ilyen című vers benne egyébként. Mintha végig egy gyermekrajzot elemeznék, illetve különböző gyermekrajzokat, amelyeken nem mindig derűs dolgokat látunk. A gyermeki én perspektívája mennyire volt tudatos választás a kötet megírása során?

– A kötet verseinek javarésze még gyermekkoromban íródott. Talán butaság is azt mondani, hogy most már felnőttként írok, hiszen a gyermeki énem – főleg, ha írok, írhatok – még mindig velem van, csak már tudatosabban törekszem a nyelvhasználatra, ami miatt nem minden esetben köszön vissza a valódi gyermekén. A versek a gyermek-oldal negatívumait emelik ki, de ez nem azonos az én gyerekkorommal. Egy szerethető családban nőttem fel; de a gyerekkort nemcsak a család határozza meg, és a tágabb értelemben vett környezettel már nem volt ekkora szerencsém. Visszahúzódó lány voltam, és épp ezért sok mindenre tudtam figyelni – a felnőttek világa nagyon rémisztőnek tűnt, és egy ilyen világba helyeztem bele elképzelt gyerekként, amivel sajnos elég sok gyerek azonosulni tud. 

– Van olyan vers a kötetben, amit szívesen kiemelnél, vagy azért, mert sokat dolgoztál rajta, vagy azért mert számodra reprezentatív, összefoglalja a kötetet, személyes okok miatt fontos?

– Minden versem más és más okból fontos számomra. Mindegyik egy-egy párbeszéd önmagammal; most már lassan tízéves mű is van közöttük – nem egyenként jelentősek, hanem együttesen határoznak meg engem, így pár év távlatából is.

– Nem szeretsz témára írni, nálad a versírás zsigeri dolog, a legjobb verseid azok, amelyeket nem tudatosan építesz fel , hanem egy-egy hangulat, élethelyzet szüli. Ez így persze nagyon homályos, ezért is kérdezek erre rá konkrétan. Mi az, ami belőled biztosan kihozza a verset?

– A hiány biztos versforrás. A költészet épp attól jó, hogy minden hangulatra van egy megoldás: az írás. Nálam ez szenvedélybetegségnek is nevezhető, szükségem van rá, de nem mindig vállalható az eredmény. Általában akkor írok sokat, ha valamilyen érzelmi válságon megyek keresztül, ez nem mérvadó – közhelynek tűnhet, de van, amikor csak egy érdekes gondolat beférkőzik a fejembe, és addig nyüzsög, amíg vers lesz belőle. Ilyen esetben elképzelhető, hogy bármiről írjak, de sokszor ezek nem kerülnek olvasók elé. Épp ez számomra a költészet: nemcsak olvasóknak, elsősorban magamnak írok.

– Köthető az írás napszakhoz, évszakhoz? Bizonyos napszakokban könnyebben megy, tavasszal kevésbé, télen inkább jobban dolgozol?

– Ez nálam nem évszak, sokkal inkább hangulat- és helyzetfüggő. Az ember akkor ír, amikor úgy érzi, írnia kell – nem akkor, ha eljött a tavasz.

– Annak ellenére, hogy nem szeretsz témára írni, mégis több tematikus Irodalmi Jelen-számban szerepeltél olyan fontos és nehéz témákkal, mint 89 karácsonya, az Ady-évforduló, de közöltél a 20. születésnapi ünnepi antológiában, a Szőcs Géza-számban, verseket írtál Farkas Árpád, Bogdán László műveire és szintén felkérésre nyári versképeslapokat Drávucz Zsolttal közösen. Hogy éled meg, amikor ilyen felkéréssel „megtalálnak”, mi segít az írásban, mi indítja el benned a verset?

– A versek kiválthatnak újabb verseket. Nemcsak író vagyok, hanem olvasó is, nekem is szükségem van rá, hogy elmerüljek az irodalomban. Ez pedig új érzéseket generál, amiből versek születnek. A nehézség a felkérésekben a határidő betartása; pont amiatt, hogy nem tudok csettintésre alkotni, időre van szükségem, hogy az adott témát magamévá tudjam tenni, másképp elfuserált, elsietett írások jönnek létre, amelyeken érződik a felkérés-jelleg.

– Az első kötetedben prózavers formájában olvashatjuk a Halálnapló néhány részletét. A kiadó vezetőjének, Orbán János Dénesnek a javaslatára lett belőle prózavers. Ez viszont elindította benned a vágyat arra, hogy tovább folytasd a ciklust, és azóta írtál más prózaverseket is. Beszélj erről is, kérlek!

– Ahogy már mondtam, nálam a próza is egyfajta költészet. Nem tudok, de nem is akarok megszabadulni a költészettől. A novellaciklus mellett mostanában rövidprózákkal foglalkozom – inkább kísérletezem, hogy melyik műfaj még a nekem való. Szeretnék a líra mellett „megfoghatóbb” történeteket írni, és jelen pillanatban inkább ilyen történetek kavarognak a fejemben, és nem puszta érzések, érzelmek, impressziók. Azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy rengeteg új impulzus ér, hiszen Budapesten mindig történik valami.

– Jelenleg Budapesten folytatod a mesteri tanulmányaidat. Mit vársz a várostól, szokatlan-e Erdélyhez, Alfaluhoz, Kolozsvárhoz képest a pesti nyüzsgés?

– Középiskolás korom óta mindig valahol máshol vagyok. Udvarhely Alfaluhoz képest volt új, több ember, több lehetőség. Kolozsvár egy újabb falat, Budapest pedig a legtávolibb. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákjaként már negyedik éve, hogy barátkozom Budapesttel. Ez a barátság napi szinten változik: van, amikor hazaszaladnék a tömeg láttán, máskor meg (ez mondjuk ritkább) rajongok az egészért. A lehetőségek szempontjából kiváló, de a család, az otthoni hegyek látványa mindmáig hazahúz.

– A mentorprogram alatt Veress Gerzson költészetével foglalkozol behatóbban néhány más téma, kreatív feladat mellett. Félbemaradt és nagyon értékes pályamű az övé, az államvizsga-dolgozatod témája is ő volt. Hogyan foglalnád össze tömören a lírájának a jelentőségét?

– Veress Gerzsonban egyszerre van ott a múlt és a jövő. Sajnos érzelmileg elég labilis volt, ezért is mondható, hogy a költészete torzóban maradt, pedig egy nagyon tág és rendkívüli szemléletmóddal rendelkező költőről beszélünk. Veress verseinek van egy játékos és pajzán hangja, ami a későbbi, Orbán János Dénes és Sántha Attila vezette irodalmi csoportosulás, a transzközép-mozgalom kezdeményezésének egyféle előhangja volt. Veress Gerzson versvilága elrugaszkodik a korabeli társaiétól, nem akar úgymond beállni a sorba, épp ettől lesz különleges – azt hiszem, ezért is áll nagyon közel hozzám.

– Ha tíz szóval kéne leírnod a mostani hangulatodat, mi lenne az a tíz szó?

– Vizsgaidőszak lévén eléggé fáradt vagyok, ezért inkább a vágyott hangulatomról írnék: kávé, tavaszillat, toll, gyümölcsök, sárguló papír, otthon, kék, párna, csend, hinta.

– Ha álmodban elutazhatnál egy képzelt történelmi korba, hová mennél, és mit vinnél a jelenből magaddal?

– Az álom olyan megfoghatatlan valóság, ami érdekel. Talán a történelmi korok épp attól azok, amik, mert rengeteg bizonyítékkal próbáljuk körülhatárolni, az álomvilág pedig kiszámíthatatlan, hiába van konkrét, tudományos elképzelésünk róla. Épp ezért csupán egy álmokkal teliszőtt képzeletbeli korba utaznék, ahol minden titok, függöny mögé rejtett igazság úgy tárulkozik elénk, ahogy a maga valóságában megszületett. De itt sem az a tudás érdekelne, ami feltárulkozna, hanem a légkör, ami általa létrejön. A költészet mindig csontig hatol, az álom pedig a legközelibb társa – nem papíralapú, hanem a soha egészen fel nem tárható emberi eszme- és érzelemvilágé. Ide már csak egy párna és takaró kell, ami addig ér, ameddig én nyújtózkodni kívánok.

 

***

Ugyan a hivatalos dokumentumok kitöltésénél a születési hely rubrikába Keszthelyt írok, de Erdélyben nőttem fel, és lakóhelyem mindmáig Gyergyóalfalu. Tanulmányaim során több kis- és nagyvárosban megfordultam. Székelyudvarhelyen pedagógia szakon tanultam, ott érettségiztem, majd Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végeztem az alapképzést, a mesterszakot az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatom. Papírcsillag című első verseskötetem a gyerekperspektíva határozza meg, amelytől prózáimban sem tudok szabadulni. A vers- és prózaíráson túl nemrég részt vettem egy otthoni legenda feldolgozásában, a táncszínházi előadás dramaturgia részét tehetséges költőbarátommal, Demeter Arnolddal alkottuk meg. Jelenleg az Olvasóterem.com online portálon recenzensként is gyakornokoskodom. Szépirodalmi szövegeim nagyrészt az Irodalmi Jelenben, az Előretolt Helyőrségben, a Székelyföldben, a Korunkban, a Bárkában, és az ÚjNautilusban jelentek meg.