A toronyőr

Parado-xavak 

Láttam, hogy tavasz van, s felfelé hullanak a levelek,
bár azt hittem alszom, de álmomban voltam ébren,
kezdetben zokogtam, most ismeretlen nyelven nevetek,
ocsmányságig torzulok át, de csak szépen
cirógatás közben, amíg ráncos kis hideg kezed eléget, 
lényegtelen maradok e körforgásban, úgy releváns,
s fehér gyermekruhámban várom a véget.
Maceráim gondtalanul hagyják el a testem,
úgy maradok meg, mint vízbe fojtott madár,
hát egyéniségem színtelenre – hopp – lefestem.
Szerelem ébresztett ma, vagy maga a halál?

A toronyőr 

A templom tornyán üldögéltünk, 
lent kitavaszodott. 

Te hívő voltál, 
közelebb akartál lenni 
Istenhez, én pedig 
kusza körvonalakat és 
szabadságot láttam, 
miközben lefelé néztem. 
Olyan megszokottan 
lógattam a lábam, hogy már 
el is felejtettem, 
milyen volt szabadnak lenni. 
Nem tudom, mióta 
ülhettem hideg falak közt, 
tavasz volt lent, mozgás. 
Bennem is mozdult valami, 
azt mondtam, nem hiszek, 
és ugrottam a szabadság
lenti világába,
mely egyre valódibbá vált
a közeledtemmel.
Már leértem. Tél van. Én meg
elfelejtettem a 
templom nevét, téged és Istent.