Késő romantika
Lement a függöny. A Krisztinavárosi Nyári Színház közönsége udvarias tapssal köszönte meg az új Jókai-darab előadását, majd gyorsan kiürült a nézőtér. Az emberek siettek haza. 1897 nyarának vége hűvös, szeles időt hozott a fővárosba. Jobb ilyenkor meleg helyre húzódni.
A szerző egy ideje már az öltözői folyosón állt, mielőtt bekopogtatott Nagy Bella öltözőjének ajtaján.
– Gratulálok! – nyújtott át egy csokor vörös rózsát az ifjú színésznőnek.
– Köszönöm! Nagyon hálás vagyok önnek, Móric bácsi.
– Tehetséges magácska, Belluska – simogatta meg a lány haját az író.
– Ugyan! Tanulás, színház, siker. Ezt mind öntől kaptam. A segítsége nélkül semmi sem lennék.
– Én lennék már semmi enélkül.
– Semmi? Jókai Mór, a nagy mesemondó, akinek új és új regényét az olvasók tízezrei várják!
– Talán régebben volt valami ilyesmi. De mióta Rózácska meghalt, megyek lefelé, egyre csak lefelé egy sötét, magányos úton. Már az írás sem öröm nekem.
– Hogy lehet magányos, hiszen szerető család veszi körül! Törődnek magával, vigyázzák minden lépését.
– Ez az! Rab vagyok én abban a Bajza utcai házban. Nekem az nem otthonom. Egy lépést sem tehetek egyedül. Most is csak a szakácsné segítségével tudtam megszökni, hogy eljöhessek ide. Vigyáznak rám, mint az aranytojást tojó tyúkra. Közben egy évtizede nincs ember, akivel egy értelmes szót válthatnék. Árpád már egy más világból való. Ugyanazokat a szavakat használjuk, nemzet, haladás, béke, tudomány, művészet, de ő és társai egészen mást értenek rajta, mint mi, amikor fiatalok voltunk. Minden elromlott körülöttem. Ma már azt is szememre hányják, hogy egyszer a zsidónegyedben választottak meg képviselőnek.
– Ostobák! – kiáltotta a lány, aki rövid színészi évei alatt már megtapasztalta az előítéletességet a mindennapokban.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, kisasszony.
– Miért nem tegez, Móric bácsi?
– Féltem, Belluska.
– Nem kell engem félteni! Különben is, mitől? Kitől?
– Magamtól.
– Én nem félek Öntől egyáltalán. És tegezhet bátran!
– Tudod, Belluska, elmúltam hetven, s nem sokáig húzom már. De olyan jó volna még egy kicsit megszabadulni a magánytól, meleg otthonra lelni, még egyszer kicsit boldognak lenni.
– Értem.
– Dehogyis érted! Két éve ismerlek, figyellek. Kérlek, válaszolj őszintén. Kinevetnél, ha azt kérném, légy a feleségem?
– Azt nem lehet, Móric bácsi! Mit szólnának hozzá az emberek? Feszty úr, meg a felesége.
– Te azzal ne törődj! Felejts el mindent, és válaszolj őszintén.
– Húszéves vagyok.
– Tudom. Én meg hetvennégy. Illik, hogy a férj kissé idősebb legyen.
– Kissé?
– Nézd. Ismered Dávid király történetét?
– Persze. A Bibliából.
– Nahát. Róla azt rebesgetik, hogy megvénhedvén meztelen szűzlányok testével vétette körül magát, hogy felmelegedjenek kihűlőben lévő tagjai. Ha lesz rá időm, megírom még az ő történetét is.
– Erre kellenék most én?
– Nem, Belluska. Hozzád engem nem testi vágy hajt. Az én koromban már mást jelent a szerelem. Hogy jó veled lenni, jó közösen elüldögélni, hallgatni. Társaságot remélek benned, életkedvet, örömöket, amíg még lehet.
– Mikor akarja Móric bácsi közölni döntését a családdal?
– Semmikor. Ha igent mondasz, holnap elmegyünk az anyakönyvi hivatalba. Én hozok két tanút. Te meg hozd a születési bizonyítványod, mert az kell.
– Óriási botrány lesz belőle!
– Képzelem, biztosan mindenki bolondnak vél majd. Fesztyné Róza még tán bolondok házába is csukatna. De te még nem válaszoltál.
– Tisztelem, szeretem, Móric bácsi, de hát nem úgy. Ez nem szerelem. Ha így is kellek?
– Igen. Így jó. Megtennéd, hogy elhagyod a bácsit? Majd, ha vénember leszek. Most még ne!
Másnap titokban valóban összeházasodtak. Mikor néhány nap múlva kiderült, a hír az újságok címlapjára került. Lett botrány, országos felzúdulás. Fesztyék rádöbbentek, hogy elszállhat a százezres örökség…
De akkor, 1897 szeptemberében Jókai és fiatal felesége már Bécsben élvezte a szabadság ifjító levegőjét. Megérte a szökés: Jókai még hét boldog, alkotó esztendőt kapott a sorstól.
